Az első utunk, ide Németországba volt. Még Magyarországon csináltunk egy útvonal tervet a tabletra, hogy azért mégis tudjuk merre járunk. Az osztrákoknál amikor megálltunk, frissítettük, és imádkoztunk, hogy ne merüljön le a tablet. És nagyon vártuk a Kreuz Altdorfot, hogy végre ott legyünk, mert onnan már nem volt sok hátra. Végül kiértünk, szerencsésen.

A szálláson volt wifi, így amikor elindultunk valahová, akkor azon volt az uticél. Akkor még nem volt gps-ünk, meg mobil internet. És, ha Kriszitán nem nézte a térképet, akkor biza eltévedtünk. Ezek a kis kitérők, általában 100 km pluszt jelentettek. Majd egyszer meguntam, és vettem egy Baden - Wüttenberg térképet, hogy ne legyünk annyira elveszettek. Azt hiszem még valahol kallódik itt a házban.

Felköltöztünk Köln közelébe, internetünk is lett, gps-ünk is lett. Ennek ellenére simán eltévedek, ha nagyon ügyes vagyok. A magyarországi utjaink - ahogy a többi is - mindig kalandosak.

Az első, 2015. decemberében volt. Frissen vásárol kocsival, egy még anyatejes másfél évessel, kutyával elindultunk Magyarországra. Délután. Addigra nagyjából megszoktam, hogy itt télen reggel 8 -kor még, és délután 4-kor már sötét van. Würzburg lett az új mumusom. Aschaffenburg és Würzburg köztt robbantunk le valahol. Megálltunk pisilni, és a kocsi nem indult többet. Krisz próbálta betolni, de csak a pálya széléig jutottunk. Ott vártunk 5 órát az ADAC-ra. Akik elvittek az első szervízbe, ott bebikázták, de azonnal le is állt. Aztán elvittek Aschaffenburgba, és letettek egy szervíz előtt, ami reggel 9-kor nyitott volna. Szerencsénkre, voltak segítőkész magyarok. Egyikük elvitte a kocsit szerelőhöz, a másikuk meg hazavitt minket. Ezért azt a Karácsonyt itt ünnepeltük.

A második utunk, 2016. májusban volt. Anya szülinapjára akartunk menni. Úgy terveztem, hogy április 30.-án elindulunk korán, hogy időben odaérjünk. Most nem voltamm rest, és átvittem a kocsit a szerelőnkhöz, hogy nézze át, nincs -e olyan gond vele, hogy leállhat esetleg a pályán. Szerencsére áldását adta, ezért készültem a 15 órás útra. Még mindig volt egy anyatejesem. Pakoltam kaját, kávét, kólát. Aztán Attila annyira izgatott volt, hogy végre látja a nagymamát, hogy folyamatosan dumált. Amit mondjuk alapban is szokott. Én az én fejem meg tele volt mindennel. A vásárlás után, feltettem a pénztárcám a kocsi tetejére, ahogy szoktam. Bekötöttem Zsigmondot, és hazahajtottam. A tárcám, és a kocsi kulcsot mindig egyhelyre teszem, hogy biztosan elvigyem mind a kettőt. Másnap indulsákor kérdeztem Kriszt, hogy nem látta -e a tárcám. Nem látta. Ati se. Felforgattuk az egész lakást, nem lett meg. Én összeomlottam, hogy megint befuccsolt az utunk. Gyorsan lementünk a rendőrségre, hátha leadta valaki. De nem. A bankot is felhívtuk, hogy a kártyámat tiltsák le. Majd végig telefonáltam az összes magyar ügyvédet Németországban. De persze egyisk sem volt elérhető. Nagy nehezen találtam egyet, aki mondta, hogy nyugodtan induljak el, max. megbüntetnek 25€-ra. De azért az osztrákoknál óvatosan menjek.

Ennek örömére, délután 1-kor elindultunk. Se jogosítvány, se igazolvány, Atinak a személyije is a tárcámban volt. De azért örültem, hogy Erwin átnézte a kocsit,még szóltam is neki, hogy az ablaktörlőnk akadozik, azt is nézze meg. Ezzel a nyugalommal indultam neki, közösen megegyezve a férjemmel, hogy Aschaffenburg és Würzburg között nem állunk meg. Elég jól haladtunk, annak ellenére, hogy olyan eső volt, hogy a legmagasabb fokozat ellenére is alig láttam. Majd elkezdett nem törölni a lapát. És Würzburgnál - 300 kmre van tőlünk - feladta a szolgálatot. A pályán nem is volt gond, akkora, mert nem jöttek szembe autók. Na de, én állítottam be Katit, a gps-t. És mivel annyira nem tudtam még jól németül, ezért azt mondtam neki, hogy a fizetős utakat kihagyva tervezze meg az utat. Eleget téve a kérésemnek, Kati úgy tervezett, hogy Passunál levitt a pályáról, hogy a határt már Bundesstrassen lépjük át, és a fizetős oszták pályát kikerülje. Eleve bevitt Passauba, a Duna mentén kanyarogtunk, szép esős éjjelen. Találtunk egy benzinkutat, ahol megvettem a pályamatricát, és lehúztam a szélvédőről a vizet, hogy kb. 1 percig kilássak rajta.

A Bundesstrasséval az volt a nagyon nagy baj, hogy szembe is jöttek autók. Ezeknek a lámpafénye megcsillant az én vizpötyökkel teli szélvédőmőn, és az már amúgy is fáradt szememet még jobban zavarták. Linzig hajtottam autóúton. És kb. addig esett is az eső. Szerencsénkre találtunk egy kutat. Ott tankoltunk, vettünk magyar matricát - osztrák már volt :) -, és letöröltük a vizet a szélvédőről. Onnan már sima ügy volt az út.

A harmadik, 2016. decemberben volt. Magyarországig szinte simán vettük az utat. Ez az út, csak azért volt érdekes, mert Magyarországon elkaptunk egy hányós - hasmenő vírust, amiért a visszaúton elég rosszul voltunk. És hoztuk az unokaöcsémet is. Akkor még nem is nagyon esett le, hogy milyen a helyzet, mert nem vettük észre a napi életünkben, de az osztrákoknál komoly ellenőrzések voltak az utakon. De csak úgy csendesen. Nyílván a határnál láttuk, hogy átröngenezik a bejövő autókat. És hogy fokozottabb a készültség. De német rendszámos autóval nem is fogalakoztunk vele. Aztán jöttünk haza. Plusz egy fővel hátul. A linzi bekapcsolódás után, észre vettem, hogy a pálya szélén áll egy rendőr kisbusz. És láttam, ahogy elindul a leállósávban. Azonnal tudtam, hogy ez miattunk van itt. Be akartam engedni, de nem jött. Gyorsítottam, mögöttünk beállt a sorba, majd balról mellénk ért, leelőzőtt, beindekszelt elém, ment egy darabig előttem, majd a következő lehajtónál elhagyta a pályát. Összenéztünk a férjemmel, és szinte egyszerre: Ez lecsekkolta a kocsit. Akkor esett le, hogy amikor mentünk, csak négyen voltunk, mikor jöttünk, már öten.

Idén már kétszer is voltunk. Az első út sima liba volt. A mostanin megint csak akadt galiba. Reggelre 10cmes hó esett, a pályán is. Kb. 200 km a mi tartományunk, és Hessen. Ezt végig 80-nal, max. 100-zal tettük meg. Jellemzően egy sávon. Az autó jelzett, hogy fogyóban az ablakmosófolyadék. Úgyhogy csak módjával nyomtam a szélvédőre. Ezért 495kmrt tettem meg úgy, hogy egy merő kosz volt a szélvédő. Egy vékony sávban láttam csak ki rajta, az  is az alján volt. Az autó úgy nézett ki, mintha cross versenyen vettem volna részt vele, csak ez nem sár, hanem só volt.

Mi így szeretünk utazni.

12-13 éves lehettem, amikor a barátnőm kölcsön adta a Keresztes hadjárat farmerban című könyvet. Azt hiszem 1 hét alatt kiolvastam. Hallgattam a New Kids On The Block-ot közben - ment hozzá -, és csak olvastam, olvastam. Egy fiúról szólt, akit egy  tudós visszarepít a XIII. századba. Olaszországba. Ahol csatalakozik egy gyerek kereszteshadjárathoz. Amiről később kiderül, hogy gyerek kereskedők akarják eladni őket. A lényeg az, hogy valahogy el kell jutnia Kölnbe a főszereplőnek, mert onnan fogja tudni visszahozni a jövőbe a tudós. Most is szívesen kiolvasnám, csak Magyarországon van. 

Ez a könyv volt az, ami miatt én mindenáron el akartam jutni Kölnbe. Méghozzá a dómot látni. És az élet úgy hozta, hogy pont ide majdnem a tövébe költöztünk. Többször voltunk bent, de újra és újra megnézné az ember. Olyan vizuális élmény, amit leírni is nehéz. Amikor ott vagy, szinte az összes követ, járólapot, gyertyát lefényképeznéd, mert részese akarsz lenni a történelmének.

Amikor beléptem annak ellenére, hogy nem vagyok vallásos, mégis olyan fura érzésem lett. Valahogy magával ragad. Bevonz magába. Hatalmas tér, gyönyörű rózsaablakok, mindenhol apró gyertyalángok. Ott még a legateistább ateista is gyújt egy gyertyát. Rengeteg ember van bent is, kint is. Mégsincs tömeg. A belső részre nem kérnek belépőt, de azért ott áll egy maki, aki tart egy perselyt. És a tájékoztató is, ami legalább 20 nyelven elérhető, köztük magyarul is, az is becsületkasszás. Legalábbis szerintünk :). Mindenesetre mi dobtunk bele.

Egy bajom van, hogy nehéz a parkolás a környéken. Közvetlen a dóm előtt van egy parkoló, de ott valami horror ára van az óradíjnak. Kb. 5€. Nem messze van egy parkolóház, ott talán lehet olcsóbban parkolni. Mindenesetre érdemes megnézni, többször is. Vagy minden alkalommal, amikor az ember Kölben jár. És a környéken is érdemes csatangolni. Nem messze a dómtól van egy kisebb templom is. Az is csodálatos, ahogy a főpályudvar is. Mellesleg ott lehet egyedül Dunkin Dounuts-ot kapni :). Szóval melegen ajánlom mindenkinek, ha erre jár, vagy a közelben, feltétlen nézze meg. Felejthetetlen élményben lesz része!

Németországon belül, Nordrehin - Westfalen tartomány, Oberbergische kreis-ben lakunk. Sok Németországban élő magyar szerint a tartományok magyar megfelelője a megye. De az itt eltöltött idő alatt, nekem sokkal inkább úgy tűnik, hogy a tartományok jobban hasonlítanak az amerikai államrendszerre, mint a magyarországi megyerendszerre.

A tartományokat a tartományi miniszterek igazgatják, vannak csak a tartományra jellemző törvények, szabályok, de vannak az egységes Németország egész területére érvényes törvények, szabályozások. És a tartományokon belül vannak a kreisek. Ezeket tudnám inkább a megyékhez hasonlítani.

Egy ilyen megyében lakunk mi. Az Oberbergischiben. Ennek is a "megyeszékhelyén", vagy a Kreisstadtban, Gummersbachban. Ahogy korábban már írtam, Apfelbaum egy amolyan mühle, 6 házzal. A ház, egy védett nemzeti parkban van. Sokszor találkoztam már az úton őzekkel, szarvassal, rókával. És nálunk is megfordult az a farkas, aki Berlin mellől indult útnak. De sajnos neki csak a lábnyomát láttuk. Reggelente - főleg nyáron - a hegyi úton lefele menet, a szemben lévő legelőn kint vannak az őzek. De hallottunk már vaddisznő röffenést az erdőben, vagy éppen egy mocorgást, arra várva, hogy mi merre megyünk. Krisztián kiolvasta a kresz könyvből, hogy ha vaddal találkozol az úton, akkor a lámpát le kell kapcsolni, a féket nyomva tartani, hogy lássanak, és megvárni, amíg át nem mennek előtted. Szerencsére emiatt mindig épségben átkeltek az őzek a túloldalra, ahogy egyszer a róka is.

Ahogy kinézek az ablakon, miközben írom -e sorokat, egy csodálatosan szép hegyet látok, 200-250 éves fákkal. Sajnos Frederike, az orkán végzett némi pusztítást, és a hegyoldal egyik részén, mint a dominók döltek ki a fák, gyökerestől, és az egyik részt meg is kellett ritkítani.

És az időjárás. Ha sehol máshol nem, nálunk akkor is esik a hó. Tegnap pl. reggelre olyan mennyiségű hó esett, hogy Krisztián szabadnapot kapott. Ez estére elolvadt az útról, és köd kíséretében esteledett be. Mára foltokban  hevernek csak a hó kupacok. Tavaly télen volt olyan nap, amikor innen a hegyről alig tudtunk leevickélni, mert olyan hó volt. 4 kmrel arrébb egy szem hó sem esett. De Kölben sem feltétlen esik, vagy Köln után. Vagyis, ami itt ítéletidőnek számít, arról pár kilóméterrel arrébb nem is tudnak.

Nyáron, egy éjjel csengettek. Hajnal 4-et mutatott az óra. Felkaptam pár ruhát, szóltam Krisztiánnak, hogy jöjjön már, mert valakik refivel bevilágítják a házat. Mikor kinyitottuk, egy rendőrautó állt a ház előtt, az ajtóval úgy szemben, hogy mikor kinyitod,  a refitől nem látsz semmit. Egy kedves rendőr elmondta, hogy azért zavarnak, így hajnalban, mert a lovunk lent mókázik az úton, és zavarja azt a gyér forgalmat is, ami ilyenkor lenni szokott. És legyünk kedvesek fogjuk be a lovunk. Krisztián mondta, hogy nekünk ugyan nincs lovunk, de a mögöttünk lévő házban, a tulajunknak vannak. Több is. Sűrűn elnézést kértek, hogy felkeltettek, meg kiégették a szemünk, de nem látták a hátsó házat. És természetesen így tárgytalanná vált a ló befogás. Majd egy héttel később, Vater tag csütörtök volt, amikor pont a ház előtti platzon igazoltattak, egy kevésbé szomjas apukát. És kedvesen beintegettek a kertbe, ahol grilleztünk.

Az első reggeli utunk alkalmával láttam meg a házat, amiben most lakunk. Az első napon, mikor ment melózni Krisz, akkor arra mentünk a kocsival. Pont a  házzal szemben van egy erdei elkerülő út, ahol le lehet vágni az utat. Ahogy most is ülök a gép előtt, pont az útra látok rá. Igazából délután volt alkalmam jobban megcsodálni, mert reggel még sötétben mentem. És természetesen 1 évig mindig, mikor mellette haladtam el. Akkor megfogadtam, hogy fogok még itt lakni. Egyszer.

A ház egy Fachwerkhaus, az 1800-as évek elején építették, majd később kb. 100 évvel ezelőtt építettek még hozzá egy kisebb részt, ami most a nappalink. Az alapterülete 130nm, egy kis kerttel. Nyílván a többi rész is hozzá tartozott, ami most a tulajéké. Eredetileg teheneket tartottak itt, de a tulajék lovas udvart csináltak belőle. Apfelbaum egy mühle, ami a falunál kisebb. Régen volt a gazda, és a melósai laktak a mühlékben. Változó, hogy hány ház tartozik egy ilyen mühlébe. Van, ahol 10-15 ház is, de itt csak 6, és a mellettünk lévő Birnbaumban van még kb. 6-7.

Velünk szemben egy történelmi vendégház van, mellettünk egy 1798-ban épült üres ház, a vendégház oldalán az út másik felén, egy az 1700-as évek végén épült gyönyörű Fachwerkhaus. A mienk, és a szembenlévő le van vakolva, illetve cserepezve, a másik kettő nem. Ezt azért csinálják, hogy megóvják a fa szerkezetet. Különben 10 évente fel kellene újítani.

A tulajunk, Arnd. Kb. 55-60 éves, az apósa 50-55 lehet. 4 gyerek van. Legalábbis, amiről mi tudunk. A fia, Robert, az előző feleségétől, akit a mostani pattintott ki a helyéről. A mostani csaj 30 körüli. Itt volt ló pucoló, a házunk aljában lévő kis 1,5 szobás lakásban lakott. Elég egyszerű nő, leginkább buta. És irigy. Ami a németeknél ritka. 3 lányuk van, Clara 7,5 éves, Teresa 5, és Frederike 4. A lányok nyáron általában koszosak. A legkissebb - aki a legnormálisabb a három közül -, sokszor nem hord ruhát. Télen is épphogy, ha van is rajta az sem téli ruha.

A lovak is koszosak. Legalábbis amióta Széleshát nem jár ide melózni. Mikor ideköltöztünk, 1 év várakozás után, minden relatíve tiszta volt. Legalábbis a mostani állapotokhoz képest. Az 1 év alat, mióta széleshát - Krisztián hívja így - elment, a mostani a 4. csaj, aki rendben tartja a lovakat. De ő csak a lovakkal foglalkozik. Az udvart már nem takarítja, pedig Széleshát megcsinálta. A lovak istállója soha nincs kitakarítva, pedig az elmúlt két évben 5 csikó született. A lovakon kívül vannak még tyúkok, néhány kakas, ebből a legújabb kicsit rekedt. És a tulaj vett néhány futó kacsát, akik maximum arra jók, hogy megnevetessenek. Elvileg azért vette őket, hogy majd megeszik a meztelen csigákat. Mert az dögivel van itt. De, mivel a lovak miatt tartanak zabot, ezért a kacsák hülyék lennének csigát enni, mikor van zab is. Viszont a rókát remekül ellátták élelemmel. 9 kacsából már csak 1 van. Volt egy kacska nyakú, az már itt született, de nem láttam már rég. Szerintem őt is elvitte a róka. Plusz a macskák. Volt 3 szép macska. Ebből egy megellett, de elütötte egy kocsi, és a kicsik árván maradtak. Az 5 kismacskából 2 maradt életben. Abból a fekete eltűnt Helloween környékén, de meglett. Egy kocsi átment a farkán.

2 éve nagy élet volt még itt. Arnd szülinapját is a lovas csarnokban tartották. Minden karámban volt egy ló, plusz a saját lovak. Néha alig lehetett parkolni, mert annyian jöttek. Most a rokonokon kívül 1 család van, aki itt tartja a lovát, de őket sem láttam már egy ideje. Plusz a fogorvos. De ő se jön már mindennap.

Fura, mert a lányok már 2 évesen mentek oviba. Pedig az anyjuk itthon van, ráérne velük foglalkozni. De kb. annyi az intelme, hogy nyáron, ha esik menjenek be fedél alá. Amúgy kint vannak mindig, ha nem mennek versenyre. Tavasztól őszig szinte minden hétvégén járják a környék versenyeit. De csak Arnd, és Clara hoz el érmet. A kiscsaj ki is röhögi az anyját, mert nem tud lovagolni. Az apjuk meg? Volt, hogy becsengetett, itt van -e a kisebbik, mert ő most lemegy a boltba. Jégeralsóba, és zakóba, kócosan. Tavaly karácsonykor nem volt fűtésünk, és melegvizünk. 2x egy  hetet. Krisztián a szabadságán mindennap csákányozta a jéggé fagyott földet, hogy a házból az áram vezetéket átvezessék az ő házukba. -15 fokban. Aztán ezt elfelejtette kifizetni 3 hétig. Ahogy a betonozást, és a térkövezést is. Valahogy mikor a meló végéhez közeledett Krisz, és a fizetésről volt szó, mindig olyan dolga akadt, hogy 3 hétig nem is láttuk. Pedig a házuk 5 méterre van a mienktől.

Egyszer megkérdezte, hogy hogy van az, hogy a bérletidíj minden hónapban napra pontosan megérkezik. Nyilván fura volt ez egy olyan embernek, aki nem akar fizetni hetekig. De a felesége azonnal kifizetette velem a tojást, ha kértem. Ezért már nem kérek. Inkább elautózok a 10kmre lévő másik gazdához, ha tojás kell. Hiába van itt legalább 20 tyúk, mégsincs sose 10 db tojás. Állítólag télen ezek a tyúkok nem tojnak.

Amilyen szép volt ez a ház kívülről, olyan lakhatatlan belülről. A fiúk szobája hideg, pedig 5-ön megy a radiátor, a miénk szintén. A fürdő is. A felső szintet már meg sem említem. Télen, ha nem muszáj fel sem megyek. Viszont a szembe szomszédék fogadást kötöttek a férjével, hogy mi meddig maradunk, mert átlagban 3 hónap volt eddig a leghosszabb. Mi a lassan 2 évünkkel rekoderek vagyunk. A sok kellemetlenségért viszont kárpótol az, hogy az erőd közepén lakunk, és csodálatos a táj, mindegy melyik évszakban vagyunk. Az óriás, 200-250 éves fenyőfák látványa lenyűgöző, mégha néha egy orkán kitépi őket tövestől, akkor is!

Nem tartjuk sok emberrel a kapcsolatot. A magyarok többsége irigy. Hogy neked miért van, és miért annyi van, miért olyan van? Neki meg miért nincs. Vagy miért kisebb, miért görbéb, miért keskenyebb, miért világosabb. Vagyis semmi sem jó. Csak a másé. Nyilván vannak azok, akik nem ilyenek. De kevesen. És vannak a már németek, vagy eleve ide születettek.

Az egyik ilyen Péter barátunk. Neki köszönhetjük a munkahelyet. Legalábbis, hogy megtaláltuk. Bár ez is óriási segítség volt. Ő volt az, aki elindított minket a mostani úton. Mármint nyílán képletesen, de sokkal tartozunk neki. 3 hónapig foglalkoztatta Krisztiánt. Mindennap átjött érte, és hazahozta, és napi bért fizetett. Aztán rendelt nekünk az ebayen lengéscsillapítót, amit Krisztián a ház előtt kicserélt. Ezzel megkönnyítve a lejutást a hegyről. Persze csak félig tudtam vele lemenni, mert onnan már díjat kellett fizetni, de az is elég volt. Onnan csak a fél hegyet kellett megmászni :). És elvitte a saját kontójára orvoshoz, amikor a vesegyulladás után, visszamaradt egy húgyhólyag gyulladás.

Ez idő alatt, a két pasi összebarátkozott. Sőt amolyan apa - fia kapcsolat alakult ki köztük. Péter őszintén tud örülni, ha valamit elérünk, vagy sikerül. Mellesleg milliomos. De ezt titkolja. Azt sem volt hajlandó bevallani, hogy van egy cége. Jó, nem is tartozott ránk. A google térképről tudtuk meg. És jelentőssége sincs. Talán csak annyiban, hogy nem kérkedik vele, nem dörgöli az orrod alá, hogy látod nekem ez meg ez van. Neked meg semmid. A céges luxus Audijában szállítja a cementet, ha kell. A kocsira azt mondta, hogy a főnökétől kapta, mert sokat kell  utaznia. És nem, nem hazudik. Pusztán csak nem vág fel a vagyonával. A cége kizárólagos beszállítója a Bundeswehrnek.

És büszke vagyok arra, hogy amikor kért Péter tőlem egy kenyeret, amit az osztrákoknál szokott enni, akkor sikerült olyat sütnöm, amire azt mondta, jobb, mint az eredeti.

Már korábban is sütöttem kenyeret, egy nagyon egyszerű recept alapján. Szinte gyúrni sem kellett. De lapos volt, és mindig túlsűlt. Aztán 2 éve kb. érdekelni kezdett a kovász, ami olyan, mint egy titok, amit csak a beavatottak ismernek. Egy varázslat. És nem csalódtam. Tényleg az. Minden alkalmommal, amikor kiveszem a kész kenyeret a sütőből, izgatottan várom, hogy milyen lesz. A színe, az formája, mennyi repedés lesz rajta. Ha mintát rajzolok rá, akkor azt visszakapom -e a kész kenyéren. Vagyis ez egy igazi csodával ér fel mindig.

Két nővérem van. Pontosan úgy képeződtünk le, ahogy édesanyámék is. A legidősebb rendmániás, a kisebbik imád sütni. Én pedig....szerettem főzni, viszonylag hamar megtanultam. Utáltam rendet rakni, csak akkor, ha bulizni akartam menni. És a sütéshez antitálentum voltam. Próbálkoztam anno a bögre sütivel, de feladtam. Olyat meg sem próbáltam, amihez hozzá kellett érni.

Jött Krisztián, kinek a nagymuterja vidéki asszony lévén, mindent házilag csinált. És jött Németország. A zacskós kenyerek világa. Két félét vettem mindig, mert Krisz a fehéret szereti, én meg a barnát. Ha szombaton vettem meg, akkor szerdára, ha már korábban, akkor annyival korábban dobtam ki. Ugyanis bepenészedett. Mindig. Sosem tudtuk megenni a kilós kenyereket. Kivéve akkor, amikor magunkhoz fogadtunk valakit, akik természetesen a mi pénzünkön imádtak zabálni. Kezdtem megunni, hogy 5-6€-t elköltök kenyérre, és mindig kidobom. Vehettem volna ennyi erővel a pékségben is. Ott a rusztikus, bauernhofos kenyerek kerültek ugyanennyibe. És akkor neki ültem a netenek, hogy kitanuljam a kenyér készítést.

Ahogy sokan, én is annak a hölgynek az oldalát találtam meg, aki bár kovászos kenyeret süt, de mégsem. Mert ott élesztő van a kovászban, élesztő van még a kenyérben is, a facebook oldalán pedig elvárás, hogy a kenyér beszélgessen veled. Meg ropogjon, vagy hasonló, és ha egy kenyér nem cserepes, akkor az nem is kenyér. És mivel segítésget nem kaptam, csak kioktatást, így más mentem tovább. Mert én az igazit kerestem. Ahol nem kell cserepesedni a kenyérnek, mert nekem az felsérti a szájpadlásom, ezért utálom. Vagy ahol türelmesen elmondják, nekem a tudatlannak, hogy mégis mi a titok! Ahol részese lehet a csodának. Ha véletlen a kenyered nem nyerne világszépe kiállítást, akkor sem torkollnak le. Hanem seítenek, hogy mit kellene máshogy. Vagy szerintük mi a baj.

Egy ismerősöm üzemeltet egy főzös, sütős blog oldalt. Nála láttam a nem fog eszembe jutni milyen kenyeret. A fent említett oldal top kenyere, ha nem tudod megsütni, akkor kinéznek a csoportból. Ez volt az első. Egy óriás bébi. És elsóztam. Aztán a másodikat meg egyáltalán nem sóztam meg. De ez még mindig nem volt az igazi! És akkor egy másik ismerősöm, aki szintén maga süti a kenyereit, ételintolarencia miatt, ajánlotta a Vadkovászolós csoportot. Ahova úgy éreztem, mintha hazaértem volna.

Megkaptam az áhított segítséget, a türelmet, nem kellett cserepesednie a kenyérnek, és nem is beszélgetett velem :D. Sőt, az ácsok sem jöttek soha. Viszont a kenyerek nagyrésze ehető volt. És megszületett Kúvász, ahogy Zsigmondom hívta. Ez rozs lisztből készült. Amitől kicsit savanykás lesz a kenyér. Kúvászból született Öcsi. Ő fehér kovász, fehér kenyér lisztből. Nem savanykás. Most már csak ez a kovászom van. Ebből sütöttem már beiglit, édes kiflit, kalácsot, pogácsát, túrós batyut. Szóval a lehetőségek tárháza végtelen.

Vettem magamnak egy dagasztó gépet, mert kézzel nem bírtam a 10 -15 perces dagasztást. Volt olyan kenyerem, amit mikor Zsigmond meglátott, annyit kérdezett: Mi ez, pizza mama? Sőt, egy régi sós Mákos Guba után sikerült sós beiglit is sütnöm. Vagy pogácsa helyett töpörtős tallért. De a család mindent megeszik. Krisztián mondta már kenyeremre, hogy ez olyan, mint a nagymuteré, és amikor elkeseredek, mert egy süti nem úgy jön össze, ahogy tervezem, akkor csak annyit mond, semmi baj szívem. Te sütötted, és ettől olyan jó.

Egy helyi kolléga szerint itt 4 évente van nagy, és hideg tél. Idén is enyhe tél van. 2015. tele eléggé enyhe volt,  Krisztiánék az Agger folyó partján dolgoztak. A kullancsok átteleltek.

Krisztián mondta, hogy valami megcsípte. De nem viszketett neki. Lefotózta, rákeresett a neten. Meg is nyugtatta magát, hogy az pókcsípés. Jó, tudom, egy gombász csoportban felvilágosítottak, hogy a kullancsok nem petézhetnek bele az emberbe, mert nem. Lehet, ezt a német kullancsok nem tudják. Vagy ők mások. A lényeg a lényeg, hogy az enyhe tél miatt ezek a keves, aranyos lények nem fagytak meg. Az egyik úgy gondolta, hogy neki a legjobb hely a szülővé váláshoz a férjem vádlija lenne. Ezért belemászott, és tette a dolgát.

 Húsvét előtti héten voltunk. Hétvégére már tenyérni piros folt volt a csípés küröl, és egyre jobban fájt a lába. Menni is alíg bírt. De lebeszélte Péter - Ő a főnök barátja, ezért nála lehet melózni, de csak Krisztiánnak - barátunkkal, hogy dolgoznak hétvégén. Így is volt, sántikálva, de ment. Vasárnapra olyan mértékben fájt a lába, hogy csak fél lábon ugrálva tudott menni, és majdnem sírt a fájdalomtól. Ezért délben "apu" hazaküldte, hogy vigyem be a kórházba.

Haza is jött, ivott egy kávét, lefürdött, és akkor készen állt az indulásra. Én természetesen sík ideg voltam, mert láttam rajta, hogy a fájdalmat. A kórházban, kb. 1 órát vártam rá. Mikor végre kijött, egy óriási kötés volt a lábán. Kiderült, hogy egy kullancs belerakta a petéit a vádlijába. Ezért nem viszketett neki a csípés. Ezt érzéstelenítés nélkül kivágták neki. Egy kb. 10 cm mély, és egy kb. 2€-s nagyságú luk maradt a  helyén. Abba beletettek egy antibiotikumos gézt, jól beletömködték. Adtak még 4 szem antibiotikumot, mivel Húsvét van, nincs nyitva gyógyszertár.

Kedden mentünk kötözésre. Akkor a fődoki kitalálta, hogy újra kellene műteni, mert mi van ha. De letettek róla. A kullancs okozta fertőzés után kapott valami gombás fertőzést is. Ezért egy újabb antibiotikum kúrát írt ki a doki. És mindennap vittem kötözésre. 2 hétig a lukba kapta az antibiotikumos gézt, plusz tablettás kezelés, és napi szinten szívta az orvos vérét, hogy mikor mehet már dolgozni.

Engem az egyik nyáron csípett meg egy feltehetően fertőzött kullancs. Még fent laktunk az Im Sohlban, és elmentünk az erdőbe sétálni. Ez kb. a vesegyulladás idején volt, ezért nem is vettük észre, csak mikor már a combom elejére is átkúszott a piros folt. Akkor néztük át a lábam, és láttuk, hogy a hátsó rész egy merő piros folt, ami már elől is majdnem összeért. Gyorsan hívtam Irmát, lementem hozzá a gyógyszertárba. Elvitt orvoshoz. Velem azért voltak bajban, mert szoptattam még Zsigmondot, ezért akármilyen antibiotikumot nem tudtak adni.

Valahogy itt ezen a részen sok a veszélyes kullancs. A kutya is tele van vele nyáron. De olyan borzalmas büdös a nyakörve, hogy inkább nem adjuk rá. És Zsigmondból is szedtünk már ki rengeteget. Vagyis a kullancsok nem a barátaink.

A 2016.-os évünk relatíve eseménytelenül telt. Feltéve, ha lehet a mi esetünkben eseménytelenségről beszélni. Nem merek már időpontot írni, de nagyjából szilveszterre kaptuk meg a korábbi feljelentést követő vádemelésről a levelet. Azt hiszem talán pont 30.-án. Voltunk emiatt ugye Mo.on. Vallomást tett Krisztián, rabosították, ujjlenyomatot vettek, fotó. 2,5 órát vallatták. Szegényem meg volt róla győződve, hogy leültetik. Hiába mondtam neki, hogy most még biztosan nem fogják, hiszen előtte azért meg kell vádolni, meg tárgyalás, stb. De csak nem nyugodott meg. Amikor végre a rendőr csaj lekísérte, és még beszélgettünk, akkor némileg megkönnyebbültünk.

Ugyanis a rendőr csaj azt mondta, hogy nem lesz semmi gond, hiszen fizettünk, és ha 2016.-ban rendesen fizetünk, és erről elküldjük neki az utalási másolatokat, akkor szinte biztos, hogy nem fognak vádat emelni. Mert csak átmeneti anyagi gondunk volt, és a vallomással, meg a többivel nem lesz baj. Ehhez képest, megérkezett a vádemelés. Krisztiánt, mint büncselekmény elkövetőt megvádolták, és ha nem jelenik meg a tárgyaláson, meg a többi, akkor irgumburgum. Miután sikerült lenyugodni, és nagyjából észheztérni a sokkból, körbe telefonáltam. Ugyanis a magyar Bíróság jó szokásához híven, azonnalra rendelte be a férjemet tárgyalásra. Mellesleg nem értem, miért gondolják azt, hogy mi csak úgy tudunk ugrálni, 1140 kmről. Elvégre nem a szomszédban lakunk.

Ügyvdek. Az egyik fel sem vette a telefont, amikor hívtuk, hogy akkor megyünk, és jöjjön már oda a rendőrségre. Kb. úgy jött oda, ahogy a kedves olvasó. Az összes többi beijesztett, hogy úristen, ez bünügyi tárgyalás, és 200ezer alatt nem fogják tudni megvédeni. 100ezerért elolvassa a levelet. Ekkor feladtam. Aztán tettem egy próbát, írtam annak az ügyvédnek, aki a válást is intézte. Szerencsére nem kért 200ezret, és egy nagyon kedves ügyvéd csajra bízta az ügyünket, aki nem akarta azonnal felakasztani Krisztiánt, és kiherélni, meg kerékbe törni, és egyebek.

Elment a tárgyalásra, amire írtunk szép történetet. Mert a bírók szeretik. Leírtuk, hogy köszönő viszonyban sincs a vádiratban szereplő összeg azzal, amivel ténylegesen tartozunk. És leírtuk, hogy a rendőrnő az ígérete ellenére nem csatolta az átutalási megbízásokat az anyaghoz. A feljelentő - ótvaros k....va - el sem ment a tárgyalásra, sőt az ügyvédje sem. Ezért a Bírónő úgy határozott, hogy mi készítsünk egy részletes kimutatást, amiben szerepelnie kell, hogy pontosan mi az amit megfizettünk, mi az amivel tartozunk, mennyi a havi kiadásunk - bevételünk. Szóval mindenről kellett egy táblázat. És ő azt fogja elfogadni! Szerencsére az MNB honlapján visszakereshető napra pontosan az árfolyam, így eléggé részletes, fillérre pontos kimutatást tudtam készíteni. 558. 645.- ftot követelet - már megint - tőlünk, ehhez képest mi csak 288.643.-fttal tartoztunk. Nyilván ez is sok, de nem lettünk kint milliomosok. Mégis már milliós összeg felett jár, amit kifizettünk. Az újabb tárgyaláson a bírónő ezt az összeget, és a havi törlesztést elfogadta. És 1 évre felfüggesztette az ügyet. Ha idén áprilisig nem fizetjük meg az elmaradást, akkor az ügy folytatódik. 

Ennek a tárgyalásnak a végén az az ótvaros bement a Polgári irodára, és beperelt minket gyerektartás felemelése miatt. Egy másik ügyvéd szerint - akinek a véleménye az volt, hogy egyezzünk ki ezzel a 80. 000.- ft-os havi követeléssel -, aki erre a tárgyalásra elment, azért, mert ő tudja, hogy mi jól élünk, és új autót is vettünk. Olyan jól éltünk, hogy havi kb. 300€-t fizettünk gyerektartásra. Olyan új autót vettünk, amelyik hirtelen 18 éves lett, mire mi használatba vettük. Végül is, ha úgy vesszük fiatal lánynak egészen friss még a 18 éves :). Autóra ez már annyira nem igaz. Úgy hogy most a változatosság kedvéért emiatt kellene Mo.ra mennünk, természetesen azonnal. Az senkit nem zavar, hogy eltartunk két gyereket, fenntartunk egy házat, eszünk, élünk. Félreértés ne essék, nem a gyerektartás fizetésének az intézményével van a bajom, hanem azzal, hogy a nők sportot űznek abból, hogy a volt férjüket tönkre tegyék. Ez különösen. 5 gyerek 3 apától. A világ összes létező megszerezhető pénzét valahogy megszerzi. Támogatások, hamisan felvett családi pótlék, hamisan felvett alapítványi pénz, önkormányzati támogatások. Találtunk egy házeladásról szóló jegyzőkönyvet. Ökormányzatit. 1. 350.000.- ftról szólt. Gyanítom a bíróság erről nem tud. Még. Jövőhéten megtudja.

Az előző 2015.-ös posztom Facebookos megejelenése alatti kommenteknél egy kis vita alakult ki az eskövőnk kapcsán. De szerencsére ráébredtem, hogy összekevertem az éveket. Ezért egy kisebb korrigálással kell szolgálnom.

2014. november 14.-én kimondták a válást, ami 2015. januárban jogerőre emelkedett, és ezzel szabaddá vált az út, hogy összeházasodjunk végre. Két opció volt. Az egyik, hogy majd májusban, mikor megyünk édesanya születésnapjára, akkor gyorsan Mo.on megejtjük, vagy itt kint intézkedünk. Ezért elindítottuk mindkét fronton a dolgokat.

Nagyjából a magyarral tisztában voltam, ezért azt annyira nem is erőltettem. Az ittenivel viszont nem. Fogtam magam, és lementem a Rathausba, a Standesamtra, hogy kikérjem a listát, mit kell beszerezni. Már ez sem volt egyszerű. Vagy későn mentem, vagy ebédidőben, vagy nem volt bent amúgy sem a csaj. Végre nagy nehezen megtaláltam, és megkaptam  a listát. És neki láttam beszerezni, ami  hiányzott. Anyakönyvink volt, ítéletünk is volt, kellett egy családi állapot igazolás. Berlini konzulátusra telefonáltam, hogy mi a menete. Nagyon egyszerű, írok egy e-mailt nekik, abban az adatainkat, utalok 60€, és küldik. Már németül, tehát azt nem kell fordítattni. Ítéletet hivatalos fordítóval lefordítattam. Minden megvolt, beadtam a papírokat. Vártunk. Vártunk. Gondoltam megkérdezem, hogy mi a helyzet, ezrét bementem a hivatalba. Az anyakönyvezető nagyon kedvesen elmondta, hogy nem hagytam telefonszámot, ezért nem tudott jelentkezni, hogy baj van a papírjainkkal. 

Ugyanis, amikor Krisztián elkezdett dolgozni, akkor a munkaüggyel is foglalkozó főnökfeleség azt mondta, hogy jelentsük be egyedülállónak, mivel a válás hamar meglesz. Ne bonyolódjunk. Okay, bejelentettük. A Standesamtos csaj, viszont bonyolódott. Hogy akkor most Krisztán házas még? Mert akkor mi nem házasodhatunk össze. Nem, nem az. Ott van az ítélet. De ez nem ítélet, ez valami más. Odaadta a papírt, olvasom, olvasom, fogom a fejem. Véletlen valami végzést adtam oda, ami a gyerekekről szólt, és nem a válási ítélet jogerőre emelkedését. Király, akkor ítélet előkeres, azt lefordíttat, lead. De közben ugye mi útnak indultunk Mo.ra májusban. A papírjaink pedig Kölnbe valamilyen Bíróságra, akik ellenőrizték a papírjaink hitelességét.

Megértkeztünk Mo.ra, találtunk egy Önkormányzatot, akik fogadtak S.O.S.ben. Akkor kérik a papírokat. Lakcímkártya, személyi, anyakönyvik. De nekem nincs Lakcímkártyám, mert éppen a postán volt valahol, abban a borítékban, amibe valaki betette, aki megtalálta a tárcám. Akkor sajnos, nem adhatnak össze minket, csak ha lemegyünk és kikérjük az Okmányirodán. Délután 13 -kor kértük ki a sorszámot, és délután 16-kor még voltak előttünk 2-en. Mindezt egy kisgyerekkel, egy levegőtlen irodában, ahol ezer ember volt. Így, nem házasodtunk össze kutyafuttában Mo.on.

Mikor visszaértünk, nem sokkal rá elmentünk nyaralni. Telefonon hívta Krisztiánt, Christina - az anyakönyvvezető, jóba lettünk :) -, hogy a bíróság az összes papírunkat elfogadta, kivéve az ítéletet, és hogy kérnek egy 39.-es nyomtatványt, ami Eu-s, és azzal tudjuk igazolni, hogy tényleg elvált. Okay, mi most éppen a tengerparton ülünk, de felettébb kedves, ahogy visszaértünk bemegyünk. Intézzük. Bementem, megkaptam a papírt. Július 15.-e után voltunk. Mondtam Christinának, hogy tök jó, csak éppen most Mo.on a BÍróságokon nem dolgoznak. Hogy- hogy nem dolgoznak? Mert ítélkezési szünet van. Az mi? Mondtam, hogy ilyenkor mindenki elmegy alleszusammen nyaralni. 1 hónap. Nem egészen értette, hogy hogy lehet, hogy az egész országban ilyenkor nincs bíróság, de rámhagyta. Mindezt egy nehezen beszélő pasival tolmácsoltattuk. Mármint magyarul nehezen beszélt. Semmi gond, hazajöttem. Felhívtam a III. kerületi Bíróságot, hogy hátha. Egy csajjal beszéltem, nagyon sajnálja, de rajta kívül csak a portás van itt. Kérdem, és ő nem tudja ezt kitölteni? Nem, a bíró nem tudom én kijének kell ezt megírni. De ez csak egy nyomtatvány. Amire általa is elérhető adatokat kell írni. De értsem meg, én nem is intézkezdhetek Krisztián helyett, mert ez nem az én válásom volt, és különben is.

86 napot, és nem kevés telefonálást kellett megérnem ahhoz, hogy végre megjöjjön egy kétoldalas nyomtatvány, ahova soronként kelltt beírni két adatot. Nagy boldogan bevittem Christinának, hogy íme, végre, 86 nap után itt az igazolás. Akkos sínen vagyunk. Persze. 1 hét múlva hívott, hogy bocs, de átnézte a papírokat, és látta, hogy a családi állapot igazolásunk lejárt. 1 hónapja. Nem fogják elfogadni. Naremek. Berlini konzulátus, kedves ügyintéző. Már nincs ott, az új meg nem tudja, hogy hogy kell. Még remekebb. Rutinosként elküldtem az e-mailt, szerencsére pár nap alatt megkaptuk a papírt. Az anyakönyvvezető azt mondta, ha megvan az utolsó papír, akkor azonnal ad időpontot.

Még nyár elején vettem egy nagyon szép mennyasszonyi ruhát, hogy milyen jó lesz, ha nyáron nem fog folyni rólam a víz ha felveszem. Nemhogy a víz nem folyt rólam, de kb. megfagytam. Ugyanis az összes papírunk, az összes kifizetésünkkel együtt decemberben lettünk kész. Bementem az irodára, hogy itt a papír, mire Chritsina: Jó, de most nincs hely. Dehát azt mondta, hogy azonnal kapunk időpontot. Jó, akkor ha december 18.-án délelőtt 10-re ide tudunk jönni, akkor összead. Odamentünk. Mindig fehér tulipán csokorra vágytam, ami azért decemberben relatíve nehéz feladat. De Krisz kollégájának a csaja virágkötő. Lett fehér tulipán csokor is.

Nos, így házasodtunk mi össze, kettecskén. :) Ja, és természetesen a mi Irmánk volt a taunúnk, és a tolmácsunk.

2015.-ben haladtunk a célunk felé. Igazából kicsit megpihentünk, mert a nagy falat, a német cégnél való elhelyezkedés, és egy rendes lakás az megvolt. Azt lenyeltük. 2014.-ben túl sok minden volt. Ment a válás, amiben újabb, és újabb akadályokat gördített elénk a másik fél. Kijöttünk a nagy ismeretlenbe. Listát írtam a bevásárló cédulákból, hogy mi mennyibe kerül, mondjuk sokági nem változott az áruk. 1 év után, mikor megtaláltam a füzetem költözéskor, és átnéztem, ugyanannyiba kerültek a dolgok, mint mikor megírtam. Talán pár 10-20 centtel lett drágább.

Aztán novemberben megkaptuk a levelet a rendőrségtől, hogy Krisztiánt az elvált házastársa feljelentette, mert nem fizetett gyerektartást, és a rendőrség beidézi, mint gyanúsítottat november 30.-ra. Pafff, arcon csapás. Álltunk a konyhába, és nem értettük, hogy miért. Hiszen fizettünk. A levél november elején jött meg. Gyorsan írtam az ügyvédnek, aki elnapoltatta a kihallgatás idejét. Hirtelen kellett mindent kigondolnom, mert szorított az idő, és közben meg kellett nyugtatnom Krisztiánt, hogy nem fogják bilincsbe verve elvinni a rendőrök, ne aggódjon.

2015.- karácsonyán a magyar rendőrségen ültünk. Krisztiánt kihallgatták. Rabosították. Bünözőt csináltak belőle, holott nem volt az. Még lopni sem lopott soha életében. Elcssenni sem csent el semmit. Az én talpig becsületes férjem rettegett, hogy leültetik. Leültetik, és nem lát minket. Azt hiszem, ha akkor meglátta volna ezt a rohadékot - akit Krisztián anyja segített a válás alatt, hogy bebizonyítsák, hogy a férjem dolgozik -, tuti eltöri a nyakát. Aztán valamennyire megnyugodtunk. De a folyamatos gyomorgörcs, ami a magyarországi látogatásaink alatt mindig megvan, csak akkor kezdett enyhülni, miután elhagytuk a bécsi lehajtót.

A mérlegünk így 2015.-ben sem lett nullás. És megint kaptunk egy jó kis hányásos - hasmenéses vírust. Ami miatt december 24.-én a János ügyeletére kellett vinnem Zsigmondot. Ahol a német betegkártyánkkal nem tudtak mit kezdeni, adtak ugyan egy receptet, de nem garantálták, hogy ki is tudom váltani. A Délinél az ügyeletes gyógyszertárban kérdeztem a hölgyikét, hogy tudok -e euróval is fizetni, mert nem biztos, hogy lesz annyi forintom. Felháborodottan és nagyképűen válaszolt, hogy csak nem képzelem, hogy eurót elfogad. Jah, nem képzeltem, hogy is képzelhettem volna. Egy Európa Úniós országban, ahol elméletileg fizetőeszköz az euró is. Minő balgaság volt ez részemről. Majd flegmán közölte, hogy de amúgy sincs ez a gyógyszer - gyereknek vírusos hányásra -, jöjjek vissza ünnepek után. Na persze. Mellesleg a nem létező gyógyszer, 2500.-ft lett volna. Itthon ingyenes a gyerek gyógyszer. A felnőtt is 5€.

Be is égtem többször is emiatt. Még Karlsruheban laktunk, mikor a nőgyógyász - dr. Andreas Spuller - felírt vasat, mert a helyben elvégzett vérvizsgálat - értsd nem kellett sehova elmennem, hogy levegyenek vért tőlem - szerint kevés a vasam. Elballagtunk egy gyógyszertárba, és nem is figyeltem a csajra, csak letettem a receptet, meg egy 20€ bankjegyet. Majd szegény csaj hebegve - habogva vissztolta a pénzt, és körbesandított, hogy nem ugye nem látta senki, és elrebegte, hogy ez nekem ingyen jár, és ne haragudjak, de nem kér érte pénzt. Majd az első gyerekorvosi vizsgálat után, mentem a helyi gyógyszertárba - nem mentem be Irmához, mert nagyon beteg volt Zsigmond -, adtam a receptet, meg a kártyámat. Akkor szerencsére csak ketten voltunk az üzletben, meg a fiúk. A csaj kedvesen mosolyogva először megkérdezte, hogy milyen nyelven beszélünk, majd közölte, hogy Németországban a gyerekeknek a gyógyszer ingyenes. Pff, remekül beégtem megint :D.

Összeségében az évünk nem volt rossz, csak rosszul zárult. És folyamatosan kerestük a megfelelő házat, én reménykedve, hogy kiadóvá válik az a ház, amit akkor kinéztem, mikor első nap átvittem Krisztiánt dolgozni Bickenbachba.