Sokat hallja az ember, hogy amikor külföldre megy, akkor derül ki igazán, hogy kik a barátok. Vagyis kik azok, akik maradnak, és kik akik mennek. Krisztiánnak könnyű dolga volt, mert neki nincsenek barátai. Saját választása, de talán ő választott jól. A 4 év alatt, mióta kint vagyunk már nekem is letisztult, hogy kiket hívhatok a mai napig barátnak.

Elsőször is ott van Robi. Tudom, a hölgyeket lenne illendő előbb említeni, de mivel Róbertem már nyolcvannagyonrégóta a barátom, ezért azt hiszem ővé az elsőbbség. Vele a kapcsolat kissé hektikus. De ez így van jól. Aztán jön Ercsi. Nem tudom mióta ismerem, de igazából nincs is lényege. Egyszer Agárdról hajtottunk fel Pestre, a kocsiban üvöltött a Rammstein, és én imdákoztam, hogy fül sérülés nélkül megússzam a dolgot. Ma már az én autómban üvölt a Rammstein. Alkalmakként. Van még a Ferkó. Aki amikor erre jár, mindig beköszön. És szerintem most kicsit utál, mert nem igazán tudtam teljesíteni, amit kért. Bár lehet elnézi nekem. El ne felejtesem az Attilát. Akiről a fiam kapta a nevét. Vele volt egy rövid 10 éves kapcsolatunk. Sokat köszönhetek neki. Meg van a Vadász, a Zsuzsival. Ők mind, mind olyan barátságok, amik nagyon régóta tartanak.

Kb. ennyi. Mármint akiket igazinak hívhatok. Akik régről azok, és akik akkor sem távolodtak el, amikor mi kijöttünk. No, és akkor vannak azok, akiket annak hittem de mégsem azok. Én úgy gondolom, hogy akiket barátaimmá fogadok, azok ugyan úgy godnolkodnak számomra fontos dolgokban, mint én. Ezért lettünk barátok. Aztán kiderül, hogy nagyon nem.

Vegyük pl. Andit. Szinte még gyerekként, a közép iskolában ismerkedtünk meg, és lettünk végül barátok. Sok mindenen átment a kapcsolatunk. De erős maradt. Vagyis én azt hittem. Nekem köszönheti a férjét, mármint, hogy megismerte. Ott voltam a lánykérésnél, a sokadiknál is. Ott voltam a gyerekek születésénél, ahogy a későbbi esküvőn is. Vagy amikor elindultak a nagy Németországba szerencsétpróbálni. Aztán amikor mi is neki vágtunk, tőlük kértünk tanácsot. Mert nekik már volt tapasztalatunk. Nem, nem pénzt, nem munkát, nem szállást. Csak támpontot, hogy mit, merre, meddig. És kaptunk. Tanácsot. Rosszat. Vannak dolgok, amiket miattuk szívtunk meg. Aztán, mikor kölcsön kellett volna, akkor nagyon vonakodva, de adtak. Majd szívességet kértek. Holott segítséget sosem adtak. Én pedig úgy voltam vele, hogy okay, hiszen a barátnőm, miért ne....Nah igen. Ezt csak én gondoltam így. Ő pedi az első hazugságot elhitte, amit rólunk terjesztett valaki. Valaki, akinek segítettünk munkát kapni, az állítólagos szakmájában. Mert a kampány az ment ám ezerrel. Hogy de milyen jó szakember, meg az apjának is ilyen cége van otthon - bár akkor nem érttem, hogy miért nem ott dolgozik -, és nagyon rendesek, fiatalok, most házasodnak, stb. stb.

Ez a rendes fiatal házaspár összeállt a sittessel, akinek szinté mi kerítettünk munkát. És szépen elkezdték a hazugság áradatott rólunk. És itt kapcsolhatom be azokat is, akik ebbe beszálltak. Amikor nekünk Irma segített, mi úgy éreztük, hogy nem tudjuk másként meghálálni, csak ha mi is segítünk. Csak Irmának szerencséje van, mert nem verték át. Nekünk nem volt. A hazug házaspár előtt kihoztuk a sittest. Azt gondolván, hogy jár mindenkinek egy esély. De itt kint kiderült miért is ült ő börtönben. Mert ugye aki hazudik, az lop is. Na, ő hazudik. Pl., hogy  ő a főkőműves a cégnél. Holott egy rendes szakmája sincs. Az, hogy utánoznak, hogy olyan életet akarnak élni, amilyen nekünk van, az nem érdekel. Mert sosem lesz nekik olyan. Ahhoz gerinc kellne, meg tisztesség, és némi ész. Nekik egyik sincs. A sittes után jött egy időben a hazugékkal, a szintén a régi cégnél kollégaként, és talán barátként is üzemelő pufi. És vele együtt b.neje.

És igazából ez az, ami miatt most ezt a posztot megírtam. Ahogy a sittest is - és előtte még másokat is - pufit is befogadtuk. Bár nem lakott sokat nálunk, mert a főnök rájött, hogy azért mégis két gyerekünk van, és nem nekünk kell eltartani másokat. A sittesnél 1800€-nk bánta a kajálását, és egy 3 hét alatt is nehezen kiírtható gombát kapott el a kicsi. Ezért a legutolsó leköltözött abba a házba, ami elméletileg is a melósoknak lett fenntartva. Nem is értem a sittest miért nem tették oda. Aztán kiderültek dolgok, amin én természetesen felháborodtam, mert nettó hazugság volt. Amit nehezen viselek, ezért a vérmérsékletemnek megfelelően lementem a házhoz, és kiosztottam. De csekély értelmében nem sok maradhatott meg. Természetesen erről is a hazugságot adta tovább, nyílván magát védve. Ennek a végeredménye az lett, hogy a b. neje letiltott mindenhol - mert én voltam a rohadék, aki az ő kedves, aranyos, ámde csekély értelmű férjét bántja -, és a hátunk mögött kezdtek el a cégnél munkálkodni. Persze ezek csak feltételezések, mert nem tudom bizonyítani, de gondolom az lett beadva a főnök feleségének, hogy mi nem akartuk, hogy ők a mi régi lakásukba költözzenek. Mondjuk azok után, nem is értem miért csodálkoztak ezen. Mi ugye elkezdtünk bérlőt keresni, akik szintén nekem estek, hogy a tulaj már kiadta valakinek. Aztán gyugyika - a hazugékból a jó szakember :D - jött, hogy ő megvenné a mosogatógépünket, amit később viszont láttam a volt lakásunkban. A főnök felesége, felhívta a tulajunkat, hogy megszerezze a bérletet. Mindezt a hátunk mögött. Gyugyika, közben beadta Andinak, hogy a férjemet utálják a kollégái, amiért én kiosztottam pufit. És kiközösítik. És nem beszélnek vele. Pedig ez nem igaz, hiszen Krisztián az egyetlen, akivel - pláne akkor még - egyáltalán szóba tudtak állni. Mivel a többiek nem beszélték - és most sem nagyon - a nyelvet. Ezzel tönkre is téve egy 26 éves barátságot. Vagyis, amit én annak hittem.

Nem olyan rég kiderült, hogy pufi azt hazudta rólam, hogy én miután kiosztottam, fenyegető leveleket írogattam neki. Nem egyet, többet. Rgo zaklattam. És azt írtam a levelekben, hogy tűnjenek el innen, ő meg a sleppje, és hagyjanak minket békén. Mégha így is éreztem, hogy jó lenne, ha eltűnnének, akkor sem alacsonyodnék le arra a szintre, hogy leveleket irogassak. Az egészben az a legdurvább, hogy közben kereste a barátságot velünk. Aztán valahogy megbeszéltük az akkori félre értéseket, és segítettünk sok mindenben megint. Lett autó, lett konyhabútor ingyen, vettünk egy asztalt, ahelyett, ami tönkre ment stb. stb. Aztán mikor Mo.on jártunk, és nem kaptunk abban a boltban horgász zsákot, ahol kellett volna - és még megnéztünk 3 másikat -, akkor az lett hazudva, hogy mi direkt nem hoztunk. Aztán mikor Krisztián meló után, a mi közös időnket feláldozta azért, hogy pufit átvigye a másik várobban lévő horgász boltba, akkor azt találta mondani a többieknek, hogy a b.neje végre átvitte. Mert ugye addig azt mondta, hogy b. neje azért nem viszi át, mert azt mondja, ha nincs arra dolga, akkor minek menjen arra.

Egyszerűen nem értem, miért jó valakinek az, hogy egész nap tűri, hogy megalázzák, hogy megalázzák a b. nejét, és kiröhögjék. Miért jó, hogy hazudnak neki és róla? Kiröhögik, semmire sem tartják. Nem fér a fejembe, hogy miért jó hazugságban élni? Miért jó olyan emberekkel barátkozni, akik átnéznek, semmibe vesznek? Olyanokkal szemben, akik segítenek, és embernek tartantak. Tartottak.

Minden esetre az én lelkiismeretem tiszta. Mi több esélyt is adtunk, elbaltázták. Ez most egy olyan panaszkodós poszt lett, de muszáj voltam kiírni magamból, mert forrt bennem. Ami a mostani helyzetben nekem nem tett jót. De továbbra sem fogom érteni.

Amikor kiköltöztünk No.ba, akkor már tudtam, hogy nekem kelleni fog sok minden, ami megkönnyíti az életem, és idekint elérhetőbbé váltak, mint otthon. Az első ilyen volt a mosogatógép. Mondtam a férjemnek, hogy inkább nem eszem két hétig, de amint lesz egy normális lakásunk, egy normális konyhával, ez lesz az első, amit beszerzek. Így is lett, elmentünk a Saturnba, és 200€-ért vettem egyet. A mai napig működik, igaz már nem nálunk.

Aztán, láttam egy robotpórszívós reklámot, és egy ismerős is beszélt róla, hogy ő szeretne ilyet, akkor utána néztem. Nem olcsó buli, de az ebay - kleinanzeigenen azért lehet normális áron, normálisan működőket kapni. Legalábbis valaki biztosan talál ilyet.

Én eddig találtam olyat, amire nem folt odaírva, hogy csak alkatrésznek. Én meg megörültem, hogy csak 10€. Aztán találtam egyet, jó áron. Elmentem érte, hiszen nem volt messze. Egy svájcban is élő török muksó árulta. Mikor odamentünk, kiderült, hogy az akkuja nem működik. Nem baj, odaadja ingyen. És akkor csak majd az akku kerül pénzbe. De a rossz akkut nem adta ide, ami elég fontos lett volna, mert az alapján tudok keresni a neten újat. Aztán írt, hogy megtalálta a másik akkut, és menjek el érte, és adjak neki 30€-t. Elhoztam, egyszer bekapcsoltuk, a kutya megugatta, aztán ennyi volt a munkássága. Másnap már nem is lehetett bekapcsolni. Írtam neki, hogy mi a problémám. Jó, vigyem vissza, visszaadja a pénzt. Mire odaértünk, kitalálta, hogy rossz töltőt adott oda. De ki próbálta a másik akku sem jó. Visszakaptam a pénzt, és ígéretet, hogy majd jelentkezik, ha megjavítatta a szomszédjával. Azóta sem írt.

No mindegy, nézek másikat. Tegnapra meg is beszéltem eggyel. Solingenben lakik, elmegyek érte. Igen ám, de én nem a pályán akartam menni, ezért Kati, a GPS - szerintem van rajta egy megszívatlak gomb - elvitt 1 órán keresztül erdőn, mezőn, árkon, bokron. És az egyenes helyett egy remek kis kacskaringós, éleskanyaros úton eljutottam a solingeni várhoz. Ahol levitt a völgybe. De a völgyben most fel van bontva a vár alatt elvezető út. És nem lehet tovább hajtani.

Atikámmal felhívattam a muksót, hogy tegye már meg, hogy idejön a várhoz, mert én nem tudom merre tudok kerülni. Nem ismerem a várost, és itt le van zárva az út. Ohh, ő nem jön ide, mert az neki messze van - a GPS 14 percnyi utat írt még -, menjek és kövessem az Umleitungot (elterelést). Mondom Atinak, hogy kérdezze már meg, mégis melyik szerint menjek? A gyalogos, vagy a biciglis? Úgy hogy bedühödtem, és azt mondtam nem megyek. Kikapcsoltam Katit, és hazajöttem a táblák segítségével. De nem adom fel, akkor is lesz egy robotporszívóm.

1977. március 4.-én ismertem meg Őt. Akkor még nem tudtam, hogy számomra ő lesz a legfontosabb ember a világon. 41 évet szabott a sors nekünk. Nekem a legkevesebbet.

Nem egész egy éve jelentette be, hogy rákos. Petefészek, mellhártya és hashártya áttéttel. És egy esetleges pajzsmirigy. Az első kemó után még velem sem akart beszélni. Amibe én akkor már egy kicsit belehaltam. Aztán beszéltem az orvossal, aki fél, maximum egy évet jósolt. Hát letelt. Ma végleg.

Anya Egerben született. Ott is nőtt fel, aztán jött fel Pestre, ahogy apuval hívták, a felcser képzőbe. Ott is ismerkedtek meg. Apu elkérte a tollát egy vizsgához. Aztán el is vette feleségül. Mama egy végelenül türelmes ember volt. Ahogy a mondás tartja, fát lehetett volna vágni a hátán. Velünk, a lányaival is. A hat testvéréből, ő ment el elsőnek.

Nagyon sokat voltunk együtt. 25 éves koromig vele laktam. Egyszerűen nem tudtam elköltözni. Amikor mégis, napokig meg sem mertem neki mondani. Éppen kórházban volt. A valahanyadik csípő műtétjét éltük éppen. 4 volt, egymás után neki. Én ápoltam a kórházban. Aztán valahogy megszoktuk, hogy már nem egy helyen alszunk. De amennyit csak lehetett ott voltam.

Nem mindenben értettünk egyet, sőt sokat veszekedtünk is. De mindig mellettem volt. Mindig megvédett. Ahogy az anyák szokták. Aztán megismertem a férjem. Aki bevallotta, hogy anya útmutatással látta el, mikor eljöttünk. Szerintem tudta, hogy ez a kapcsolat más lesz, mint a többi. És igaza lett.

Ég veled Mama!

Az én drága férjem egy különleges pasi. Nem nagyképűségből, de ha nem így lenne, hozzá sem mentem volna :). Különlegessége több féle képpen is megmutatokozott már, mióta ismerem. Furán gondolkodik, fura heppjei vannak, és fura az ízlése. Talán ezért vette el :).

Ő kijelentette magáról, hogy motoros pasi, és nem is akart sosem autóra jogsit. De mivel nem lesz fitalabb, és európa bajnok volt Agresszív göriben, ami miatt a térdei, ízületei, bokája tropára mentek, ezért rávette magát, hogy megszerzi a vezetői engedélyt. Nanyilván, hogy ezt is furán csinálta.

Aztán jött az ötlete, hogy vesz egy Pontiac Firebird-öt, vagy egy Ford Mustangot. De az előbbiről sikerült lebeszélnem. Hogy az olyan kocka, meg nagy, és a többi. Ezért leredukáltuk a Mustangokra a keresést. Nyilván meg volt kötve az anyagiakban a kezünk, mert hát - ahogy a németes csoportokban írják - itt sincs kolbászból a kerítést. Ja, sok esetben kerítésre se tellik :). De sikerült hosszas keresgélés, és egy pár bolond kiküszöbölése után megtalálni az igazit. Essenben. Nincs is messze, autókereskedés, nem lehet gond. Az ára is elfogadható volt. Le is beszéltük, oda mentünk, megcsodáltuk. Megcsodáltuk a  többi autó csodát is, amik ki voltak állítva.

Kicsit féltünk, mert hogy törökök. Meg túl olcsó. Mármint a Mustángokhoz képest. De elhesegettük, mivel autókereskedés. És sokat állt, és ki volt vonva a forgalomból. Úgy gondoltuk, áprilisig amíg van rajta Tüv vizsga, addig Krisznek meglesz a jogsija, bejelentjük és minden szép lesz. Elviszi Zsigit oviba, eljár vele dolgozni, stb. És ahogy nálunk lenni szokott, ez sem ment olajozottan.

A jogsi ugyan meglett áprilisra, de a tüv addigra lejárt. És éppen pénzünk sem volt megcsináltatni. Hát vártunk. Majd lett pénz, elvittük vizsgára. A tökéletesnek hitt autóra a volt szerelőnk azt mondta, hogy ez egy szar. És teljes fékberendezés cserét kell rá csinálni, 1300€. Az a mák, hogy már nem esik le az állam szinte semmitől. Legalábbis nyilvánosan nem. Dühömet nem mutatva, elköszöntem. És nem azért, mert annyira illedelmes vagyok, hanem mert tisztelem a volt szerelőnk anyukáját. Nagyon.

Megkérdeztem a gumisunkat is, hogy a pasija foglalkozik -e vizságztatással. Igen, küldjem át a forgalmit, majd jelentkezik. Nem jelentkezett. De pont kellett mennem hozzá, így hát rákérdeztem, hogy mi a gond. Az a gond, hogy a forgalmiban a khW nem stimmel, és a hengerürtartalom sem. Kicsit úgy éreztem magam, mint a kis gyerek, akit lopáson kapnak. Kezdett sejleni, hogy valami nem klafa. És nem vállalták el a vizsgát.

Aztán mondtam Krisznek, hogy van itt a hegy alján egy egész szimpatikus szerelő. Nézzük meg. Nem veszíthetünk. És milyen jól tettem. Elmondtam a pasinak, hogy mi a gondom, levittük a kocsit, mondott rá egy egész elfogadható árat, ami nem egy havi fizetés. És hogy ő mindent elintéz, és ne aggódjunk, és a többi. Nem aggódtunk. Máig. Reggel hív a férjem, hogy baj van, és vigyem már le a kézikönyvet a pasinak, mert nem találják az alvázba beütve a Fahrzeug ID-Nr.-t, ami itt európában kell az autókba. És a Tüvös muki addig nem engedi lepecsételni a papírt, amíg ez a Nr. meg nincs.

Lázas keresgélés, papírok, netről letöltött szervízkönyvből kinyomtattam, hogy hol lehet. Levittem. Nagyon kedves volt a pasi - Pepi, amúgy -, mert hogy érti, és sajnálja. De nem tud mit tenni, mert ha ez nincs, akkor Németországban nincs Tüv, nincs bejelentés. De éreztem, hogy a szíve kicsit beleszakad abba, hogy egy olyan Mustangot, mint a mienk, nem láthat az utakon futni.

Általában, ha Krisztián elakad valamivel, vagy nem megy, vagy nehéz, eljön nála az a pont, amikor azt mondja, hogy kimegy a rétre, és felgyújtja a motort, a kocsit. Most csak csirkéket akart benne tartani. Humánusabb megoldás. Ohh, és az eladomapicsábanemérdekel is elő szokott fordulni. Vagy a:  Miért megy nekem ilyen bonyolultan, és nehezen minden? Esetleg még a: Ami előfordulhat rossz, az velem elő is fordul. Ilyen válogatott okosságok szokták ilyenkor elhagyni az én fura férjem száját. Na ekkor, már kezdtem aggódni, és elhinni, hogy a sejtésem jó volt, miszerint a kocsival valami gebasz van.

Kiderült, hogy az autó ugyan 23 éve az országban van, még a behozatali vám papírok is nálunk vannak, de mindezt az időt egy a gyönyörűség illegalitásban töltötte. Vannak számláink javításokról, alkatrész cserékről. Több Tüv papírunk is van. Mégis a szerelő nem értette, hogy vizsgázhatott le két éve Münsterben az autó enélkül az ID-Nr. nélkül. Vagyis csak fél legálisan van itt. Ohh, és ez a jó ember még a michigani gyárat is felhívta - érted, a szar Mustángunk miatt -, hogy hogy van az, hogy ott a messzi távolban nem üttetik bele az alváz valamelyik látható részébe ezt a számot. A Mustang michigani gyárában azt mondták, hogy mert ők csak egy kis fémlemezt biggyesztenek az alvázra.

Na most, a mi drága lelkünk, a szerelő, holnap szépen beleüti ezeket a számokat - természetesen a helyi tüvös engedélyével -, és csürtökön kap egy papírt, amivel én kapok majd egy renszámot. Jah, és Pepi még arra is engedélyt kért a férjemtől, hogy a kocsi maradhasson már ott a szervízben. Ő beviszi a műhelybe, nem kint áll. Csak legyen olyan kedves Krisztián, és engedje meg. Mellesleg a műhelyben enni lehetne a földről. Az autók kárpitjához van neylon zsák, meg egy bőr zsák, azt húzzák rá az ülésre, hogy ne koszolják össze.

Hát, így lesz az én fura férjemnek Mustangja.

Budapesten nőttem fel. Vagyis nagyvárosi lány vagyok. De mindig imádtam az egri nyarakat. Amikor pár óra alatt végig sétáltunk a városon, a parkon. Amikor este hat után lekapcsolták a közlekedési lámpákat. Amikor szombat délután, a Szécheny utcában olyan csend volt, hogy a galambok búgása kiabálásnak hatott. De két hét után ez az idill már untatott. Visszavágytam a nagy, poros, zajos Budapestre.

Imádtam, hogy nyüzsgés van. Imádtam, hogy annyi a program, hogy tobzódsz. Sokszor nem tudtad eldönteni, hogy hova  ne menj. Aztán majdnem 10 évre kicsit lenyugodtam. Éltem egy életet, amiről azt hittem, hogy igen, ezt akarom. De 7 év után robbant bennem az a bizonyos bomba, hogy nem, és én még táncolni akarok, bulizni, stb.

És jött a nagyobbik fiam. Majd három év múlva a kicsi. Aki már kint született Németországban. Nagyvárosban. Mert mikor kijöttünk, azt hittük, ott meg lehet váltani a világot. Ott mennyivel több a lehetőség. Mert ott hever az utcán a munka, csak le kell hajolni érte. A férjem pedig nem rest. Én se. De ő vidéki gyerek. Amolyan igazi kútból egy kézzel inni tudó, hős. Aki felmászott a fára a cseresznyéért, és a patakból fogta ki a halat magának. Na nem puszta kézzel, de akár úgy is megcsinálta volna. Annál viszont kényelmesebb volt. Talán. Ezt sosem kérdeztem.

Vagyis van a férjem, aki igazi vidéki túl élő, és vagyok én a városi túlélő. Így mi kettecskén elköltöztük előbb egy hegyi faluba. Ahonnan 3 km volt a bolt. Majd egy lovas tanyára, ahonnan ugyan csak 1,5 km, de a hegy tetején van. Az ablakomból látok egy rétet, egy erdőt, és hegyet. Itt élünk a természet közepén már 4 éve. Ha nagyvárosi nyüzsgésre vágyom, akkor bemegyek a 6 kmre lévő Gummersbachba. És ez nekem bőven elég. Igen, voltunk Kölnbe, mert a dóm minden vágyam volt. De Köln egy olyan hatalmas városóriás, ami mellett Budapest kisvárosnak tűnik.

Viszont megesik, hogy be kell menni Kölnbe. Az áthajtás az más, az relatíve egyszerű. De most a közepébe kellett mennünk. A klinikára. Az, hogy Kati, a GPS valamiért mindig úgy érzi, hogy mi városnézésre megyünk, ezért a leghosszabb úton visz oda, az egy dolog. De most konkrétan végig vitt a városon. A sűrűbe. Holott a Klinika - egy kisebb város a nagyvárosban, külön térképe van -, majdnem a Rajna parton van. Na jó, nem. De hazafele egy könnyű, rövid kis úton vitt fel a hídra, és a pályára.

Mikor sikeresen átvergődtünk, egy eltévedéssel a városon, jöttek a meglepetések. A klinika alatt egy elég nagy kiterjedésű parkoló ház van, ez nem volt gond. Feljutottunk az információhoz, ahol mondtuk, hogy mi jöttünk az Endokrinológiára. Mert, hogy Mo.on az endokrinológus foglalkozik az ilyen jellegű betegségekkel. A kedves csaj, adott egy sorszámot, meg egy Tininindja teknőcöt Zsiginek. Hogy itt mellette jelentkezzünk be. Ott vártunk egy fél órát, mire a 20 embert bejelentették előttünk. Hívtak. Leültünk a pasi elé. Valami fura akcentusa volt, mert még Krisztián is alig értette, amit mondott. Telefonálgat, nézelődik, kérdez, nem érti. Aztán megint. Nézi a beutalót, hogy de mi miért az Endokrinológiára jöttünk, mikor az Idegsebészetre szól a beutalónk. Hogy menjünk a pulthoz, mert mi bizony rossz helyen járunk.

Mentünk. Infós csaj megörül. Ohh, hát miért nem mondtuk, vagyis miért azt mondtuk. Hogy nekünk nem is ide, hanem totál máshova. Majd elővette a klinika térképét, és berajzolta. Ott kimegyünk hátul - ami a klinika eleje csak -, majd balra, aztán a liftig, és ott le. Onnan megint balra, ott lesz a 12-es épület, és oda kell nekünk menni. Király, legalább már tudjuk, hogy rossz épületben nem vagyunk. Meg is találtuk. Neurológia, és Idegsebészet. Bejelentkező iroda. Kiírva, hogy nem ott, hanem arra, és akkor majd ott. Egy segítőkész néni még meg is mutatta. Elmegyünk az útirányba, ott egy kedves nővér, aki fogta egy néni kezét, azt mondja nem, menjünk vissza előre. Addira a segítőkész néni is integetett, hogy mégis az a jó, ahol voltunk.

Irodába be. Kedves pufi hölgy, miben segíthet. Van nekünk egy ilyen továbbutalónk, meg egy terminünk mára. 10:20-ra. Ránéz a lapra. Tumorral? De ezzel a betegséggel hétfőre sose ad időpontot. Biztos, hogy  mára kaptam? Mondom, mára. Az endokrinológián sem találtak mára a nevemhez időpontot. :). Mivel látta, hogy téblábolunk, lefehéredünk, szerencsétlenkedünk, gyorsan megnyugtatott, hogy majd ő elintézi. Felkapta a telefont, rá csörrentett valakire. Kis idő múlva, kedvesen belecsacsogott a telefonba, hogy: Helló doki, van itt egy házaspár, és Gummersbachból jöttek, hogy mára kaptak termint, de ma ehhez a betegséghez nincs időpont, de jó lenne, ha beszélne velünk.

És beszélt. Megnézte az MRI leletem, és elmondta, hogy bár a daganat kicsi, de hormont termel, és a szemem is azért rossz. Vagyis a látásomban is problémát okoz. Nem ajánlaná, hogy megműtsék a daganat kicsisége miatt, de kapok majd egy gyógyszert, amivel szinte nullára zsugorítható. Legalábbis ez volt a lényege. Még kell majd mennem egy teljes kivizsgálásra. Meg kellene majd nekik egy szemvizsgálati eredmény is. Aztán ők majd megkonzultálják, és tök jó lesz. Legalábbis azt ígérték. De ezek után hiszek nekik.

20 éves voltam, mikor a keresztszüleim Sopronban nyaraltak a Lővérekben. Az volt a szokás, amikor még a Minisztertanács üdülőjébe jártunk, hogy a két hét alatt váltottuk egymást. A legidősebb nővérem természétesen mindig 2 hetet nyaralt, mi a kisebbikkel csak egyet. De Sopronba Éva nem jött. Én meg csak a második hétre mentem, és szerencsére egyedül.

Szépen megvettem a jegyem, Sopronig. IC, tehát helyjegyet is váltottam. De mivel akkor kezdtek beszivárogni az IC-k a magyar vasútredszerbe, így még lövésem nem volt, hogyan is működik. Fogtam a motyóm, felszálltam egy kocsiba. Az valahogy világos volt, vagy megkérdeztem, hogy meg kell keressem a helyem a vagonban, és oda kell leüljek. El is indultunk, a walkmann fülhallgatója a fejemen, és vártam a kalauzt. Mellettem is ült egy hölgy talán, de ő rutinosabb volt. Egyszer csak hallom a hangosbemondót, hogy az utolsó 2 vagon csak Szombathelyig megy. Ez már a kalauz ellenőrzése után volt, aki nem szólt, hogy nem stimmel valami. Gyors lekaptam a fülhallgatót, és rémülten kérdztem a melletem ülőt, hogy akkor most, ahol mi ülünk, azt lekapcsolják? Ohh, kedvesem igen, de ne aggódjon, még messze van Szombathely. Pánikszerűen kaptam fel a csomagom, és szaladtam addig, amíg végre meg nem láttam a mozdonyt. Igaz ez már az első osztály volt. Ott romantikázott a két kalauz, illedelmesen megkérdeztem, hogy ezt a kocsit elhúzza -e a mozdony Sopronig, ők nézte furán, mosolyogtak, és bólintottak, hogy nyugodtan üljek le. Ezen kalandom elmesélve Papi és Mami remekül szórakoztak, de azóta nekem ez a parám.

Ha vonattal megyek, akkor az összes fent ülőt megkérdezem, hogy biztos elmegy -e addig, ahova én el akarok jutni. De parázok, ha csatlakozásos, hogy nehogy rossz vonatra szálljak. Nehogy lekéssem. Ha autóval megyünk - ami mostanában jellemzőbb -, akkor azon, hogy odaérünk -e - főleg a lerobbanásunk óta -, lesz -e elég üzemanyag, nem tévedünk -e el, ahogy szoktam. És tavaly óta a repülő. Ez abszolút félelem. Mivel a magyar mellett csak németül beszélek úgy ahogy.

Mivel tavaly repültem életemben először, ezért ez is egy óriási félelem. A repülés része nem. Az totál szerelem. De, egy reptér nagy. A kölni, a düsszeldorfi kb, mint egy város. Nagy város. A jegyfoglalás. Jó járatra foglaltam -e, de tuti indul, tuti oda megy, stb. Most ráadásul még kavartunk is Krisztiánnal. Okay, menjek két napra, hogy együtt tudjak lenni az anyuval. De ha szombaton megyek, akkor ki lesz a fiúkkal, amíg ő dolgozik. Sebaj, megy egy gép vasárnap reggel is, és csak hétfőn jön vissza. Az milyen jó, mert ha kettőt nem is, de legalább 1  napunk mégis lesz. Okay, akkor lefoglalom. Lefoglaltam.

Tegnap korán leraktuk a fiúkat, mondván nekünk is hajnalban kelés van, mert 5-re legkésőbb a reptéren kell lennem, hiszen 6:05-kor felszáll a gép. Kiérünk a reptérre, Krisz megnyugtatott, hogy elkísér amíg tud, nem fogok rossz repülőre szállni. Kiértünk, tudtam, hogy a Rewehez kell menni, mert az Eurowingsnek ott van a Chek in - je is. Az ott is volt. De a gépem tegnap reggel felszállt. A kijelző táblán híre hamva nem volt budapesti gépnek. Mutatom a csajnak a chekkolásnál, azt mondja okay, ez a gép el is ment. Tegnap.

Elirányított az ahs-hez, ahol mondta a csaj, hogy sajnos ezt a jegyet már buktuk, de estére tudunk nála venni másikat, ha kérünk. Kértük. Úgy hogy most este repülök, reggel vissza. De legalább megölelhetem az anyut. És ez megéri ezt a plusz pénzt.

Márciusban Mo.ra kellett mennünk. 1 hétre terveztük. Kettő lett belőle. Odafele ahol nagy dugót mondtak, szinte autó sem volt, ahova viszont nem, ott 2 óra alatt tettünk meg 1 kilómétert. És az osztrákoknál a kamionosok viccesnek találták, hogy 80-as korlátozás mellett a seggembe jönnek. A magyar pályák meg..... Szerencse, hogy tanítottak szlalomozni, különben tengelytöréssel kezdtük volna az ott létet.

Mielőtt elindultunk, a szerelőnk azt mondta, elég lesz majd akkor olajat cserélni a kocsiban, ha visszajöttünk. A kocsi viszont úgy gondolta, hogy nem lesz elég. Motorhibát írt ki. Természetesen azt sem tudtam, mi a bánatot csináljak. Ezért a Lágymányosi híd felvezetője mellett leálltam, a motor járt, de minden mást kikapcsoltunk. Telefon, Erwin nem vette fel. Nem baj, nálam van a másik szerelő telefonszáma is. Krisztián beszélt vele. Ő így láttatlanban nem tud mit mondani, ha nagy a gáz, a kocsi lekorlátozza magát. Na mondom, király lenne 80-nal hazaballagni 1140 kilómétert. Elindultunk hát Budára, szépen lassan. Mögöttem, ahogy mindig anyáztak, dudáltak, szentségeltek, rázták az öklük, és a kezük. És ahogy mindig, ez engem továbbra sem érdekelt.

Az Andor utcánál a Kondorfa utca után, a Fehérvári út felé tudtam, hogy van egy szervíz. Persze előtte véletlen lehajtottam nem tudom milyen útra. Ami hiába út, kb. olyna szűk, hogy lapjával férnek el ott az autók. Az enyém meg ráadásul kövér is. A németek csak Dickenek hívják, maguk közt. Na szóval, balettoztam a szűk utcában, találtunk egy helyet. Kérdezzük a portást, van -e itt szervíz. Van, de szerinte nem fogják ismerni ezt a kocsit. Nem is ismerték. Átmentünk az Andor u.-iba. Ott az egyébként Forddal is foglalkozó szerelő visszakérdzett, hogy: - Ford Kuga, az teherautó? Nahát, ezek után valahogy nem volt bizodalmam bennünk. Megjártunk még van 5 szervízt. Vagy nem tudtak időpontot adni, mert gumival is foglalkotak, vagy még nem is hallottak a kocsink típusáról. És végre nagy nehezen, a budaörsi Tescó mögött találtunk egy szervízt, ahol a srác tetovált motoros volt, és még tuda is hogy mit hoztunk. Mondott egy korrekt árat, korrekt időponttal.

De amilyen a mi formánk, a szállásunk - amit ajánlok mindenkinek szívből - lejárt, és jöttek utánunk. Ezért kb. nulla eséllyel neki ültem a netenek szállást keresni. Szerencsénkre - mert olyanunk is szokott néha lenni - Budaörsön találtunk egy nagyon kellemes Apartmannt. Akik ismernek tudják, hogy egyetlen egy fóbiám van, a kígyók, siklók. Volt egy barátom, akik Nagykovácsiban laktak. Szólt, hogy vigyázzak, mert néha a nagy, fekte, és hosszú erdei siklók bejönnek a kisablakon, és fent tanyáznak a falon. Onnantól a fülemet is behúzva, és előbb körbe nézve jártam wcre. Na most, az első reggel Zsigmond szalad le hozzám - ők előbb felmentek -, hogy: - Mama, gyere gyorsan, mert ott egy kígyó. És tényleg, egy szürke hátú rombuszkockás sikló féle feküdt - kb. 20-30 cm-es - a garázs előtt. De már nem élt. Azért Krisztián kitette a napra, hátha mégis, és majd elmegy. Este láttuk, hogy a macska leette a fejét. Szóval nem élt. Jelenleg nagyon hangosan horkolok, ezért ha fontos esemény van, én külön szobában alszom. Most is így volt. Én a fürdő melletti kis szobában aldutam, a fiúk kint a nappaliban. És mivel mindig melegem van, nyitva hagyom az abalakot. Ámde, tudtam, hogy a siklók tudnak mászni a falon. Ahol egy van, ott biztosan van még egy. Tehát, az tuti bejön majd az ablak résen. Vagyis az abalka zárva maradt. Poloskák is bejöttek, de azok hirtelen már nem zavartak annyira, mint a tudat, hogy volt egy sikló az udvarban.

Egy kedves ismerősömék Kosdon laknak. Oda az M2-es autópályának csúfolt autóúton lehet eljutni. Most ezt az utat építik, 60-as korlátozással. Ez a korlátozás ugye érvényes este is. Szerintem abban a fél órában, amíg én ott autóztam, csak akkor nem  hajtottak gyorsan. Már aki, mert voltak olyanok, akik szabálytalanul jobbról előzve, a lehatjó, vagy felhajtó sávon annak ellenére előztek, hogy nappal volt. Fejet csóválva, anyázva, gondolován nem értem amit mondanak. De egyik este egy kamion szintén megelőzött. Leszűkített úton, minimum 90-nel. 

Majd két hét után vasárnap sikeresen hazaindultunk. Ajánlom mindenkinek a vasárnapi autózást. Egyetlen egy kamion nem volt az utakon. Illetve elvéteve egy egy teherautó, és néhány hűtőkamion. De nekik lehet menni vasárnap is. Összeségében jó volt. Találkoztunk akivel akartunk, elintéztünk pár dolgot. És kicsit lehettem anyuval is.

Amikor tini voltam, apu vállalatánál volt mindig csere üdülés. Egy ilyen keretében volt anno '89.-ben lehetőségem 3 hetet eltölteni Moszkvában. Amit imdátam. Mert mesés város. És egy ilyennek köszönhetően jutottam el Németországban, Thüringiában, Eisenachba, Wartburg Őrgróf várába is. Lenyűgözött a vár. Akkor egy nagy várnézésre fizettek be minket. És valahogy tudtam, hogy visszafogok oda menni.

Így is lett, talán két éve egy miniurlaubot szerveztünk Krisztiánnal. Ősszel. Találtunk egy csodálatos kis Apartmannt Ruhlában, ahol a tulaj kicsit tudott magyarul, járt a Balatonnál, és nagyon boldog volt, mert mi voltunk az első Facebookos vendégei. Induláskor még visszaléptem, hogy a fiúknak tegyek be kabátot, de mi csak egy mellényt, és egy kardigánt vittünk. Megfázást hoztunk.

Egy gyönyörű szobát kaptunk, ahonnan a Thüring erdőre volt kilátás. Szombaton mentünk, vasárnap várat néztünk, és jöttünk is haza. Kivételesen nem tévedtünk el, csak a cél előtt rossz úton hajtottam fel, aminek nem volt folytatása, és kb. olyan szűk volt, hogy bátorság volt rajta tolatni.

Reggel egy bőséges reggeli után, elindultunk a várba. Én már ugye láttam, igaz kb. 14 éves koromban, de mikor megláttam, élénken felidéződött bennem. És tudtam, hogy a férjemnek is nagyon fog tetszeni. Körbe jártuk a várudvart, rengeteget fotóztunk, és befizettünk egy nagy túrára a várban.

Az idegenvezető kislány, kb. akkor születhetett, mikor én már végig jártam a várat. És mivel Zsigmond, akkor még kicsi volt, ezért néha hangoskodott. Ahogy a többi gyerek is. Annyira nem volt zavaró, mégis a kislány odajött, és megkért minket, hogy hagyjuk el a túravezetését, mert a többi vendég nem hallja amit mondd. Természetesen kifizetik a 20€-s fotózási lehetőséggel megvett jegyünket. Én úgy felhúztam magam, hogy meg sem álltam a kocsiig.

Ettől függetlenül visszafogunk menni, mert csodálatos hely. Olyan varázslatos. És természetesen magyar vonatkozása is van.

Amikor elterveztük Krisztiánnal, hogy az uticél Németország lesz, abban nem csak az döntött, hogy Ő beszéli a nyelvet - ez azért az egyik fő ok volt -, hanem az is, hogy itt nincs annyi eső, mint Angliában. Ez igaz a délebbi tájakra. Se mindig, de jellemzőbb.

Zsigmondunk máricus 27.-én született. Április elsején kellett elhagynunk a kifizetett szállásunkat, és feletébb boldogok voltunk, hogy az utcán kóborolva már nem fázunk. Olyannyira nem, hogy egy vékony lenge felsőben, és rövid nadrágban indultunk neki a 300 kmnek, hogy feljöjjünk észak - nyugatra. Útközben, talán Frankfurt magasságában elkapott minket egy olyan eső, hogy a legmagasabb fokozaton működő ablaktörlő mellett sem láttam semmit. És mikor éjfélkor kiszálltunk a kocsiból a vendéglátóink háza előtt, majdnem belémfagyott minden. 2-3 hétig újra kabátban jártunk, sapkát hordtunk.

Május környéke volt, amikor kezdett jobb idő lenni. Egy brémai kolléga szerint 4 évente változik a tél. Van egy nagyon kemény, aztán 3 lájtosabb. 2014. tele nagyon kemény volt. Olyan hóval, hogy nem tudtunk napokig lemenni a hegyről. És -10 - 15 fokos hőmérséklettel. Aztán 2015.-ben enyhe. Olyannyira, hogy akkor petézett bele Krisz lábába a kullancs. Mondanám, hogy epekedve várom az idei telet, de nem. De szerencsére még előttünk a tavasz, a nyár, és az ősz.

Kislánykoromban, amikor a keresztpapám hozta a Faber Castle ceruzákat, nem hittem el, hogy van ilyen csodálatosan szép zöld legelő. Főleg nem úgy, hogy a hegyek teteje fehérlik a hótól. Mindig valam turpisságot véltem a szemet gyönyörködtető zöldek, kékek, színek mögött. Schnellenbachban, és Apfelbaumban jöttem rá, hogy nincs semmilyen turpisság, ha csak az nem, hogy itt állandóan esik az eső. Megkockáztatom, többet, mint a ködös Albionban. Viszont emiatt a sok eső miatt olyan zöld minden. A fenyők égig érnek, a legelők ontják magukból a csodálni valót. Az őzek kicsit sötétebbek, mint Magyarországon, és nem csak a szomszéd fűje a zöldebb. Sőt, sokkal inkább a mienk, ugyanis a szomszéd futókacsái, és tyúkjai, meg a macskák is mindig nálunk tanyáznak.

Ritka az olyan vihar, amikor villámlik és dörög. Egy évben egyszer volt eddig. Ilyenkor az amúgy is nagy mennyiségű eső duplája, triplája is leesik. Tegnap a villámlás alig 5 percre maradt abba, de az eső rendületlenül esett akkor is. 1 négyzetméterre 35 liter víz hullot alá az égből. Mikor elindultunk a másik városba, a férjem meg is jegyezte, hogy eshetne egy kicsivel több is, hogy lemossa a kocsikról a homokot. Esett.

Mint már írtam, Apfelbaum amolyan Mühle. Tanya, gazdaság. Legalábbis az volt régen. Az első házat 1789.-ben építették. Itt áll mellettünk. Fura, lejtős telek tartozik hozzá, a végében némi fenyőfával. Nyáron 2-3 tehén szokott rajta legelni. A házban nem laknak, régóta. Nekem raktárnak tűnik. Az egyik sarkában van néhány méhkas. A mi házunkat 1801.-ben építették. A régi részét. Az újabba úgy kb. 50-100 éve. Ezért a régi részen a fűtés nem ér semmit, az újabban, viszont olyan meleg van, hogy meg lehet sülni.

Szemben két ház áll. A sarkira sajnos nincs kiírva, hogy mikori. Egy öreg asztalos, és annak a családja - azt hiszem összesen 5 család - lakik benne. Az öreg néha hajnalban csinálgat valamit a műhelyében. A fiának van egy ősrégi Volvo 40-e. De ahhoz képest, hogy szomszédok, még sosem láttam őket rendesen. Pedig a kutyát is arra visszük az erdőbe. A másik ház, amire telibe rálátok, egy félig vendég ház. Azért csak félig, mert csak egy kis lakrészt adnak ki. Abban van két szoba, egy előtér, és egy konyha. Van külön bejárat, és parkolórész. A többiben a tulajék laknak a fiaikkal.

Mi lassan két éve lakunk itt. Még a tulajékkal is ritkán találkozunk, pedig velük egy telken vagyunk, hát még a szomszédékkal. De mivel az a ház magasabban van, így ők onnan belátnak mindent. Pár hónapja jött át a feleség, hogy nem kell -e nekünk ez meg az, a vendéglakásból. Mert, hogy ő éppen felújítja, és úgy is csak kidobná. Így lett két kétszemélyes szofánk, egy tévé asztal, és egy nagy piros fotel, egy puffal. Amire a kutya kényelmesen el tud feküdni. Plusz most hoztunk át egy bőr kanapét, és adtunk a barátainknak egy komplett konyhát. Én elhoztam a sütőt, a kerámia lappal. Volt még egy masszív szekrény, de arra azt mondtuk, hogy nem kell, aztán mégis kellett volna, de akkor már kidobták.

Amikor átmentünk a cuccokat megnézni, hogy kell -e, akkor természetesen beszélgettünk is. Sok érdekes dolog kiderült a tulajunkról. Azt tudtuk, hogy van egy első asszony, egy fiúval. Aki minden második héten, és a szünetek legalább a felében itt van. Azt is láttuk, hogy a tulajjal nagyon egy hullámhosszon vannak, és nagyon összeillenek. És azt is, hogy a mostani feleséggel annyira nem. De nem törődtünk vele. A nagyobbik lány, mindig mondja Attilának, hogy ne beszéljen azokkal, mert ők lőttek rakétát egyik nyári éjszaka a medencéjükbe, amit amúgy sosem használnak, de remekül megélnek benne a szúnyog lárvák. És azt is tudtuk, hogy nem kedveli a jelenlegi feleség őket. Most már azt is tudjuk, hogy miért. A rakétát mellesleg egy részeg társaság lőtte ki, akik egy autóval, és egy utánfutóval járták itt a környéket. Ittak, hangoskodtak, és rakétáztak. Ami itt is illegális, ha nem kérsz rá engedélyt.

A beszélgetések során kiderült, hogy a jelenlegi feleség először lovászlányka volt itt. A barátnőjével csalta meg a feleségét a tulaj, aztán valahogy ő is idekeveredett. Gyorsan szült 3 lányt is. S bár nemkem vannak még gondjaim a német nyelvtannal, de helyesen írni azt már németül is tudok. Sokszor láttam, hogy a csarnokban hibásan vannak kiírva a felszólítások, stb. Azt is láttam, hogy Steffi nem igazán bírja a kritikát, és azt, ha kijavítják. Valószínű ezért is maradtak el az emberek, és vitték máshova a lovaikat. Megtudtuk, hogy volt itt illegásil istálló is. Kiderült az is, hogy a tulaj apja hentes volt. A nyugdíj után, a vagyonát ketté osztotta. A fia kapta meg a lakásokat, amiket kiad. És ebből vették meg ezt a tanyát is. Itt, régen tehenek voltak. És régen össze is jártak. Mert az első feleség kedves volt, értelmes, házias.

A vendégházas csaj - Birgitt - családja 300 éve lakik abban a házban, amiben most ők is. Persze mi is meséltünk. Pl., hogy a lányok tavaly egész nyáron tetvesek voltak. Többszöri próbálkozásunkra sikerült csak kiírtanunk a fiúk hajából. A legkisebb lány, általában pucéran mászkál. Sokszor volt olyan, hogy kiállt az - egy forgalmas főút mellett van a ház - útszélére meztelen. Az oviban az ő lányaik a legszakadtabbak. A hajuk kócos, a ruhájuk koszos. A középső most kapott szemüveget, amit csak az oviban hord. De nem illik hozzá. Nagyon nem. A tetvesség óta mindegyik lánynak rövidebb a haja.

Régóta érlelődik a költözés gondolata bennünk. De vannak még akadályok, amiket ha leküzdöttünk, akkor azonnal. Utaná már csak 3 hónapot kell majd itt laknunk, és start. Szúnyogokra, legyekre felkészültünk. Addig meg...féllábon is. :)