1977. március 4.-én ismertem meg Őt. Akkor még nem tudtam, hogy számomra ő lesz a legfontosabb ember a világon. 41 évet szabott a sors nekünk. Nekem a legkevesebbet.

Nem egész egy éve jelentette be, hogy rákos. Petefészek, mellhártya és hashártya áttéttel. És egy esetleges pajzsmirigy. Az első kemó után még velem sem akart beszélni. Amibe én akkor már egy kicsit belehaltam. Aztán beszéltem az orvossal, aki fél, maximum egy évet jósolt. Hát letelt. Ma végleg.

Anya Egerben született. Ott is nőtt fel, aztán jött fel Pestre, ahogy apuval hívták, a felcser képzőbe. Ott is ismerkedtek meg. Apu elkérte a tollát egy vizsgához. Aztán el is vette feleségül. Mama egy végelenül türelmes ember volt. Ahogy a mondás tartja, fát lehetett volna vágni a hátán. Velünk, a lányaival is. A hat testvéréből, ő ment el elsőnek.

Nagyon sokat voltunk együtt. 25 éves koromig vele laktam. Egyszerűen nem tudtam elköltözni. Amikor mégis, napokig meg sem mertem neki mondani. Éppen kórházban volt. A valahanyadik csípő műtétjét éltük éppen. 4 volt, egymás után neki. Én ápoltam a kórházban. Aztán valahogy megszoktuk, hogy már nem egy helyen alszunk. De amennyit csak lehetett ott voltam.

Nem mindenben értettünk egyet, sőt sokat veszekedtünk is. De mindig mellettem volt. Mindig megvédett. Ahogy az anyák szokták. Aztán megismertem a férjem. Aki bevallotta, hogy anya útmutatással látta el, mikor eljöttünk. Szerintem tudta, hogy ez a kapcsolat más lesz, mint a többi. És igaza lett.

Ég veled Mama!