A régi ballagási képeken már látszik, hogy megindult a hízásom. A szüleim, bár mind a ketten egészségügyi főiskolát végeztek, betudták annak, hogy kamaszodom, hormonok, stb. Nem hibáztatom őket, mert akkor még mindig nagyon gyerek cipőben járt a hormon betegségek felismerése. És gyógyítása.

Emlékszem anya mesélte, hogy Mami - apu nővére, keresztmamám - azért hízott 150 kgra, mert nem lehetett gyerekük. Kezelték marha miriggyel vagy mivel, ez viszont csak azt eredményezte, hogy a marhából csak a súlya maradt meg neki. Ettől ő még boldog volt. Jó házassága volt, ott voltunk neki mi. És azért ha nagyon őszínte akarok lenni, mi is jobban jártunk így. De ez más történet.

Az orvosokat sem okolom, mert még manapság is vannak, akik azon a véleményen vannak, hogy ha az ember kövér, akkor fogyjon le. Nem kell annyi zsírosat enni, nem kell annyi kólát inni, stb. Idejét sem tudom mikor ittam kólát. A kávét, az egyik, az anyúval sokadik közös fogyókúránk óta nem iszom cukorral. Chipset nem eszem, 1. Mert ha elkezdi az ember, akkor nem tudja abba hagyni, 2. Bármennyit eszem belőle, mindig kicsípi a számat belül, és az fáj, 3. Nincsen olyan igazán finom, amiért én pénzt adnék ki. A férjem, és a fiúk eszik. De ők annyit mozognak, hogy nekik nem számít. Nanyílván ők sem mindennap. De Krisztián simán megeszik egy 250gos zacsival este tévézés közben.

Hoztam Mo.ról egy fotót, amin kb. 8 éves lehetek. Egy május elsejei felvonulás után készült, vagy egy sima nyári fagyizáskor, nem tudom. Egy bordó kordbársony szoknya, fehér blúz van rajtam, és egy tölcsér nem kicsi fagyi. Krisztián megkérdezte akkor, hogy ki ez a kislány, és én miért tartok róla fotót magamnál. Mikor megtudta, hogy én vagyok az, nem hitte el. Na nem, ő nem akar vékony feleséget, neki mindegy hány kilót mutat a mérleg. Csak azt hitte én pufi kislány is voltam. Nem, azok a nővéreim voltak. Akik nem tudták, hogy mi egy család vagyunk, szerintem el sem  hitték. Aztán jött a női léttel járó minden nyűg, és a hormon változások. Ahogy már írtam, 14 évesen kezdtem el hízni. És csak híztam, híztam, híztam. A tini kori legmagasabb súlyom az 100-110 kg volt. Akkor volt egy idő, mikor depressziós voltam, vagyis ahhoz nagyon hasonló tünetekkel, kevésbé vidám.

De nem amiatt, mert ne lettek volna szerelmeim. Bár az "igaziak", akikről azt hittem, hogy azok az csak 3 volt. Aztán megismeretem a férjem, és rájöttem, hogy azok nem is voltak azok. Hanem mert a boltokban a vásárlás kész katasztrófa volt egy olyan lánynak, mint én. A vasággyal együtt is alig 20 kgs kislány az arcodba tolja, hogy ekkora méretben nem árulunk. Na akkor azért kedve lenne az embernek egy akkorát behúzni neki, hogy ő meg ne találjon szemüveget évekig az orrára a feldagadás miatt. És sajnos Mo.on ez a divat. Bántani, lealázni, sértegetni aki nem vékony. Azt plántálni beléjük, hogy csak akkor vagy, akkor lehetsz sikeres ember, ha vékony vagy. Mert, ha nem, akkor nincs akarat erőd, életképtelen vagy, nem vagy képes figyelni magadra, igénytelen vagy.

Pedig nagyon sokan nem tudják, hogy mennyire kemény munka úgy fogyókúrázni, hogy nincs eredménye. Egyszer nővérem elvitt egy csajhoz. Fent a Farkas réti temető mellett volt a  házuk. Annak az alsó szintjén tartotta az aerobik órákat. Én is jártam oda sokáig. Le is ment 70 kg-ig a súlyom. De akkor egy kefírt vacsoráztam. Tini lévén azért ez nekem nem jött be. Tudtam, hogy nem azért vagyok túlsúlyos, mert zabálok, de nem tudtam tenni semmit. A dokik nem foglalkoztak velem. Pedig sokat fájt a fejem. El is mentem vizsgálatokra. Volt közte minden. Fiatal vagyok, sokat bulizok, aludnom kell, szemüveg kell - a szem bajom is a betegségem vele járója -, mert vaksi vagyok, igyak kávét, stb. stb. Az utolsó csepp az volt, amikor 10 egymást követő röntgen felvétel után kiadták a leletet, hogy a beteg többszöri próbálkozásunk ellenére is elmozdult, a lelet értékelhetetlen. Na ja, két buzi nehéz zsákot adtak a kezembe, amit hátra dőlve kellett a fenekem mellett tartani, és így csinálták a felvételt.

Aztán jött dr. Simkó Elemér. Apu nagyon régi barátja, akihez elmentem, kérdzet párat, elküldött 3 vizsgálatra, és közölte, hogy agydaganat. 22 évesen, frissen elköltözve a szülői házból. Gyereked nem lehet, legalábbis amíg a daganat ott van. A helyes meghatározása hipophisys mikoradenoma. De jó hír, kezelhető. És kicsi. A Mo.on elérhető és az általa felírható gyógyszert kezdtem el szedni. Egy darabig működött. Aztán nem. Akkor ajánlotta, hogy keressek egy endokrinológust, így találtam meg a legcsudább dokit, akivel valaha dolgom volt. Általánosságban szerencsénk volt a dokikkal, részben a keresztszüleim jó kapcsolatai, részben anyuék kapcsolatai miatt sosem jártunk a kerületi rendelőbe. Szóval jött dr. Speer Gábor, az ő Norpolacjával. Amit vagy szedtem, vagy nem.

Ennek a gyógyszernek köszönhetem, hogy hirtelen leszaladt rólam 20kg, és jól voltam. Nem fájt a fejem egy hónapig minden áldott nap, elértem egy általam jónak vélt testsúlyt. Jól voltam. És megszületett a nagyobbik fiam, tehát a daganat stagnált. Ami jó. Mikor felhívtam a dokim, hogy majd jönni fog Attila - a nagyobbik porontyom -, annyit mondott: Tényleg? Ez kurva jó. Ez a legjobb karácsonyi ajándék. Ilyen volt az én dokim. Attila után nem szedtem semmit, nem kellett. Majd jött Krisztián, és Zsigi.

Zsigmondott 3,5 évig szoptattam. Ez alatt az idő alatt, az alap betegségem, a férfi hormonnal megnyomott szervezetem és a cseppet stresszes kezdeti idők - és elköltöztünk a hegyről :) -, szépen dolgoztak a háttérben. És megint csak híztam, híztam, híztam. Ezért tavaly a kezembe vettem a dolgokat, és nem hagytam magam lerázni, hogy de ez nem is magas. A normál prolaktin szint kb. duplája volt nekem. De nem akartam beletörődni, hogy a 120 kgnak is inkább a felső határát súrolom, mintsem az alsót. Kértem beutalót MR-re, vérvételre, és egy ismerős tanácsára a kölni egyetemi Kliniára.

A német tudásom néha cserben hagy, főleg telefonos beszélgetésnél. Ezért szépen felírtam a termint, megírtam Krisztiánnak a szabi papírt. Még örültem is, hogy 3  hét múlvára kaptam időpontot. Szépen bementünk Klinikára, kivátuk az egyórás időt, amíg sorra került a számunk a bejelentkezésnél. Majd kiderült, hogy nekem biza nincs időpontom oda. Vagy nem oda van, vagy nem akkorra. No király, akkor kérdezzük meg, hogy akkor hova, és mikorra. Kiderült, hogy nem is az endokrinológiára kértem beutalót, hanem az idegsebészetre. Okay, nem gond átirányítottak egy térképpel az idegsebészetre. Ott egy nagyon kedves hölgy értetlenül nézett ránk, hogy biztos, hogy mára kaptuk, és kit hívtunk, ésatöbbi, ésatöbbi. Mert hogy hétfőre erre a betegsére nem szokott termint adni. De jaj, látja mi nagyon messze lakunk, úgyhogy várjunk kicsit mindjárt kerít egy orvost. Így történt, hogy egy doki megnézte a leletem, és kért egy bónusz termint nekem egy a mostani doktornőmhöz. Aki egy angyal. Kedves, alapos, és jó szakember.

Most ott tartunk, hogy az alap betegségemhez csapódott egy kettes tipusú cukorbetegség - erre szedek napi egy gyógyszer, és 3 hónap alatt beállt a cukrom -, egy vélhetően - bár ezt még a doktornő nem igazolta le, csak sejtjük - mellékvese betegség, ami gátolta a fogyás beindulását. Mivel a férjem - ahogy én is - nem szeret várni, és látta, hogy mennyire bánt engem a súlyom, kutakodott a neten. Meg is találta, hogy a kevés kortizol szintet milyen vitaminokkal tudjuk beindítani. Ami úgy tűnik működik. Mert, hogy kb. 2 hete szedem a vitaminokat, és 6,5 kg lement. Erőlködés, és megpróbáltatás mentesen. Nanyílván segít a kutyával az erdőjárás is, meg néha a Zumba. De elkezdődött valami. Ohh, és a fejemre kaptam egy gyógyszert, ami 1 hónap után újra indította a havi rendszeresen jelentkező női dolgaim. És heti egyet kell beszednem.

És természetesen az epém helye is újra működik! :)

Nem voltam sosem az az érzelgős fajta. Jó, a Szándokánon sírtam, amikor meghalt a végén a hercegnő. Meg a Végtelen szerelmen is. De akkor még kislány voltam. Aztán inkább nem sírtam. Valahogy sosem voltam csajos csaj. Utálok ruhát vásárolni, régen sem szerettem. Nem sminkelem magam, ha nem muszáj. Nem járok fodrászhoz, mert magamnak is letudodm vágni azt a pár centit. És nem tartottam sosem romantikusnak magam. Nem vátom el, hogy a férjem - aki azért, ahogy ő mondta 6 évente egyszer vesz virágot. Majd amikor jeleztem felé, hogy de még csak 5 éve vagyunk együtt, azt mondta, de most volt akciós a rózsa :) - virágot hozzon. Viszont jól esett, amikor Tunéziából hozta a csodakancsót, meg egy láncot. Szóval nem vagyok ilyen.

Ahogy anyaként sem sírtam el magam, amikor Attila felállt egyedül. Pedig nagy küzdelem volt. Jártunk a Petőbe, a Dévény Annához. Nagy utat megtett a kis kópé. Nem borultam meg, amikor 3 hetesen belázasodott, és 2 hétig antibiotikum kúrán voltunk a Bethesdába. Vagy 1,5 évesen mikor majdnem kiszáradt. Nem is tehettem volna, hiszen csak én voltam neki, meg a nagyi. És Éva nővérem. Akit nagyon szeret. És a fiát, Petit is. Aggódik is érte, és mindig elmondja, mikor cukrot mérek, hogy a Petinek is ilyen mérője van. Meg, hogy ő szújra magát. És ő tudja, hogy kell, mert látta.

De amióta anyának kiderült a betegsége, olyan érzékeny lettem, hogy attól majdnem elsírtam magam, mikor a motokross versenyen elstartoltak a kicsik. Aki Zsigmoddal egyidősek. És akkor is, amikor láttam az Atit - aki kicsit elmaradt a mozgásfejlődésében -, ahogy ott áll a rajtnál, és hamarosan lefutja élete első versenyét. Mert a suliban is kapott már Oklevelet, de az más. Ez most egy igazi nagy verseny volt. Voltak felnőttek is, mármint indulók, csak ők később. Voltak kislányok, csak ők korábban. És a sulisok. 4-5 iskolából jöttek gyerekek. Felvették a suli polóját, és futottak. Büszke voltam.

És büszke vagyok arra is, hogy az amúgy kicsit beszédhibás fiam - volt egy polip az arcüregében, ami miatt nem  hallott rendesen, megműtötték, és a logopédussal kiküszöbölték a hibákat -, azonos szinten van a német gyerekekkel nyelvtudásban. A nyeltvant nagyon tudja, jól megy neki.

No, és a kicsi. Ő egy igazi szeretet bomba. Néha csak úgy odaszalad hozzám - időnként a fenekemet kapja el - és addig ölel, amíg bír. Bújik, szeretget, puszilgat. Ha mérges, akkor csak öleléssel tudom megnyugtatni. Mindig megvédi a bátyját, ha bántják az Atit. És magát is. Vagy a barátját. Van az oviban egy kicsit debil gyerek. Amúgy cuki, csak néha rájön az ötperc, ha nem foglalod le. Olyankor hangos, és fura. De Zsigmonddal nagyon jóban vannak. A hétköznapok délutánját általában ott tölti. Bennek nincs tesója.

Tegnap kint járt náluk az Ordnungsamt - Rendészet -, mert egy kedves szomszédot zavart, hogy virágládák vannak az úttesten. Amik lefogtak egy paravánt, hogy ne lássanak be hozzájuk. Ezért az Ordnungsamt felszólította őket, hogy szűntessék meg. Érdekes módon ezt a szomszédot nem zavarja, hogy a velük szemben lévő házban, az első szinten lévő terasz félén, közvetlen a korlát mellett van egy tarmbulin, ahol a gyerekek ugrálnak. És csak kevés hiányzik, hogy onnan ne essenek le. Na mindegy.

Ben anyukája kellően mérges volt emiatt, és az én csupa szív, igazságos fiam, azt modnta neki, hogy nyugodtan jöhetnek hozzánk lakni, ha onnan kiteszik őket. Este mikor ment Krisztián Zsigmondért, akkor mondta neki, és hogy erre az összes mérge elszállt. :)

Na igen, ilyenek az én fiaim!

Fura dolog az idő. Attila mindig bajban van vele. Még nem egészen érti. Az 5 perc neki több, mint a 2 óra. Vagy, ha kérdezi, hogy az sok -e, és azt  mondom, hogy nem, akkor kiakad. Azt szoktam neki mondani, hogy relatív.

Ha mondjuk rákos beteg vagy - nagyon megviselte a nagyi halála, ő hozta fel példának -, és azt mondják van egy éved, akkor az idő kevés. De ha pl. hasmenésed van, és valaki előtted ment wécére, akkor még az 1 perc is soknak tűnik.

Szoktam mondani Krisztiánnak, hogy túl későn találkoztunk. Hogy kevés időt szabott ki az élet vele. Bár, ha még 40 évig élünk, akkor elfogadom. Viszont, mikor belegondolok, hogy már 5 éve együtt vagyunk, az meg olyan soknak tűnik.

Anyával kevés időt kaptunk. 

Úgy általában szaladnak a hetek, de amikor várni kell valamire, akkor pedig csiga lassan telnek a napok. Alig most jöttünk csak Németországba, mégis annyi mindenen túl vagyunk. A tervünkkel haladunk, és talán ha ügyesek leszünk, sikerül 5 éve alatt véghez vinni, amit az első 5 évre terveztünk.

Az egyik kolléga meg a nője fejükbe vették, hogy az alig 1 éves, rutintalan, csaj majd elvezeti a műszakilag szar autójukat Mo.ra. Kétszer lerobbantak, de mentek tovább. Csütörtök este indultak, és a legrosszabb esetben 15 óra alatt megtehető utat 45 óra alatt teljesítették is. :D

Amikor arra vártam, hogy Zsigmond végre elhagyja az anyatejet, akkor soha véget nem érőnek éreztem a napokat. Vagy, amikor letelt a három hónap, a hormon vizsgálathoz. De örökkévalóságnak tűnik az idő minden MRI vizsgálatkor is. Pedig kb. 20 perc. De nekem ott bent a gépben olyan, mintha sosem vennének ki. Nem vagyok klausztrófóbiás, de az első vizsgálatkor olyan borzalmas élményekkel gazdagodtam, hogy azóta sem tudtam feldolgzni. A legutóbbinál annyira beparáztam, hogy nem találtam meg a kocsin a féket.

Vagy amikor a fiúkat vártam. Annyira izgatott, hogy milyenek lesznek. Az endokrinológusom Atinál mondta is, hogy kiválló terápia lesz nekem a váradnósság, mert az nem történik meg egyik napról a másikra. Most meg már a kicsi is 4 éves.

Noshát, így állunk mi az idővel. Van amikor kevés, van amikor sok. Sosem elég, vagy sosem jó.

Amikor az embernek lesz egy cukros a családjában, vagy az ismerettségi körében, akkor reménykedik benne, hogy neki majd nem kell ezzel küzdenie. Hogy nem kell inzulint beadnia, nem kell lemondania dolgokról. Hogy nem kell figyelnie, hogy mit ehet, és mennyit.

Szerencsére a tudósok mára már eljutottak oda, hogy nem kell minden cukrosnak lőnie magát. Illetve most már tudják, hogy több féle cukor betegség is van. Ami közös mindegyikben, hogy a  hasnyálmirigy nem képes annyi izulint termelni, amennyire a szervezetnek szüksége van, illetve azt a szervezet nem megfelőlen dologozza fel. Vagyis az inzulin háztartásban, és feldolgozásban hiba csúszik. Amit orvosolni kell.

Sokat lehet hallani - főleg a botcsinálta életmódtanácsadóktól -, hogy a túlsúly az okozója mindennek. És ha kövér vagy, akkor biztosan beteg is. És biztosan csipszet, meg sütit, meg gumicukrot zabálsz. És természetesen nem ismered a víz, tea fogalmát, ezért csak cukros üditőt iszol. No és persze a sportot csak a tévében nézed meg.

Én meg azt mondom, hogy általánosítások helyett jobb lenne, ha leülnének, és kicsit utána olvasnának. Nem állítom, hogy nincs igazuk, inkább azt, hogy nem mindenben.

Az én túlsúlyom a 14 éves korom óta gondot okozó hipophisys mikroadenomám miatt van. Amit csak 22 évesen kezdtek el kezelni. De hosszú, hosszú ideig sem cukorbetegségem, sem más gondom nem volt emiatt. Leszámítva azokat a lesajnáló véleményeket, amiket olyanoktól kellett meghallgatnom, akiknek az értelmi szintje kb. a béka segge alatt volt. Nem állítom, hogy nincsenek olyan túlsúlyos emberek, akik érzelmi evéseik miatt híztak el. Nekik a túlsúlyuk miatt alakulhatott is ki mellék betegség. Tehát van igazság ebben is, és abban is. Viszont sosem tudhatjuk, hogy ki miért lett olyan, amilyen. 

Sajnos az is igaz, hogy a túlsúllyal együtt járhatnak bizonyos betegségek. Vagy a már meglévő betegségből kialakul egy másik. Én is így jártam. A szoptatás befejezése után, mikor kivették az epémet, a kilók szépen lassan elkezdtek feljönni rám. Pedig ugyan azt ettem, amit a fiaim és Krisztián. Valószínűsíthetően van egy anyagcsere hibám is, ami miatt én máshogyan hasznosítom a bevitt táplálékot, mint ők. No meg én itthon vagyok. Ők suliba, oviba, dolgozni járnak. Ledolgozzák azt, amit megesznek. Én nem. Nos, a kilók csak jöttek, és jöttek. De a nőgyógyász szerint 3 hónapot kellett várni, hogy a szoptatás után a hormonjaim rendeződjenek. Mármint arra az állapotra, amit a daganatom miatt "megszoktam".

Amikor lejárt a három hónap, meg egy kicsi, akkor visszamentem a doktohoz. Csináltak prolaktin tesztet. Dupla annyi volt a véremben, mint a megengedett felső határa. A nőgyógyász szerint ezzel nem kell foglalkozni. Mondtam, anyád. Neked. Ezért kértem a  háziorvosomtól egy beutalót MRT - MRI - vizsgálatra. Amitől még mindig stresszelek. A daganat van. 4mm. Ez túl kicsi ahhoz, hogy foglalkozzunk vele. Mondta ezt a házi doki. Mi meg mondtuk, hogy okay, de gondot okoz. A kilók csak jönnek, és jönnek. Rendben, akkor ad egy beutalót Kölnbe az Endorkinológiára. Ahol kértek egy korábbi cukor eredményt is. És itt jött az újdonság.

2-es tipusú cukorbetegségem van. A megengedett mennyiségtől 20 mol, vagy mi a pékkel több van, mint kellene. Egyelőre még nem érzem magam cukrosnak. Csak azt tudom, hogy még mindig nem indultak lefele a kilók. Aztán a nővérem küldött át pár dolgot. Mert, hogy azt végre beláttam, hogy a diétát is tartani kell. Szerencsére lőnöm nem kell magam, mert gyógyszert kapok. De számolnom kell, hogy mikor mit eszek, mivel, és mennyit. A lábam vizesedik, amire vettem teát. De benne hagytam a filter, így ihatatlan lett. Letettem róla. Szóval most várunk. Hogy hat -e a 160gos diéta, a napi 20 perc mozgás, és a gyógyszerek.

Krisztiánnak csak pár nap szabija maradt, amit megtartunk olyan napokra, amikor feltétlen kell egy szabadnap. Ezért a nyaralás elmaradt. Vagyis ha úgy veszem nem is, mert voltunk idén Mo.on. 3x is. Az utolsó majdnem olyan volt, mint egy nyaralás. Viszont így csak amolyan miniurlaubra volt lehetőségünk. Ezért kivett Krisztián 2 napot, és már szombaton sem ment.

Így megúsztuk a céges partit is. És még csak mást sem kellett mondanom a főnök feleségének, mert természetesen - amúgy soha - pont most futottam össze vele péntek reggel a boltban. Azt mégsem mondhattam, hogy a még véletlenül sem kedves magyar kollégák miatt inkább nem megyünk, mert az nekünk nem lenne szórakozás. Ezért kapóra jött, hogy pont szombaton volt a Motokross verseny. Egy egésznapos verseny után pedig nem tudtam volna a fiúkat elvinni még partizni is. Mondjuk nem is akartam.

Vasránap moziztunk. Megnéztük a Transilvania 3-at. Két napig azzal stuffolták Zsigmondot, hogy ő nem mehet be a moziba, mert a szomszédék is voltak, és ilyen kicsi gyereket nem engednek be. Természetesen a szomszéd lányok megint hazudtak, ahogy eddig is.

Hétfőn át akartunk ruccanni Hollandiába a kedvenc tengerparti éttermünkbe, és strandra. De borús, esős idő lett. Ezért inkább elindultunk Wilhelmshavenbe. Ahol már 4 éve voltunk. És ettünk nyers halat, vagyis csak Krisztián, mert én nem tudtam megenni, ittam volna kávét, csak Zsigmond egy szép jobb horoggal felborította, majd a kutya megette a mardék szendvicsünket, mert begurult, hogy bent hagytuk a kocsiba. Természetesen idén sem szűkölködtünk a kalandokban.

Indulás előtt lemostuk a kocsit, mert a versenyen kissé poros lett. Köszönhető ez a helikopternek is, amelyik elvitte a sérült lányt. Aztán a pályán az eső szépen lemosta a kocsit. Hajókázni sem tudtunk. Ahogy kajálni sem, mert konyha sem volt már szinte sehol. Illetve de, egy helyen, ahova nem lehetett kutyát bevinni. Kint viszont hemzsegtek a nagy kutyák. Ezért úgy döntöttünk, hogy a kutya vissza a kocsiba. De ott már egy ideje fél bent maradni. Ezért Krisztián visszahozta. Addigra én már a kaját megvettem. Nem maradt más hátra, valahogy kint kellett megoldani az evést.

Még szombaton a verseny előtt elszaladtunk a cipőboltba, mert Krisztiánnak leszakadt a cipőtalpa. Atinak meg már megígértük hónapokkal ezelőtt, hogy kap egy Nikeot. Én is vettem magamnak egy új cipellőt. Amit most az útra fel is vettem. De a beteségem miatt annyira vizesedek, hogy papucson kívül hosszú ideig mást nem tudok hordani. Max. sport cipőt. Emiatt a cipő totálisan elnyomta az ereket a lábfejembe, a titokzoknim lecsúszott, ami miatt feltörte a sarkam.

Végül be akartunk menni a múzeumba, amiért igazából mentünk, de kutyát nem lehet bevinni. Ezért én mondtam, hogy akkor kint maradok vele. Bementek a fiúk, és kb. 1 perc múlva jöttek is ki, mert 10 perccel zárás előtt voltunk, és a pénztáros azt mondta,  nem ad jegyet, mert nem éri meg. A parton láttunk egy hotelt, ahol ki volt írva, hogy van kiadó apartmanjuk kutyásoknak is. Mikor megkérdeztük, már nem volt. Ezért végig jártuk a parti hoteleket, hogy hátha. De sehol nem volt szoba. Csak egy helyen egy egy ágyas, és kutyát sem vihettünk volna be. Viszont ajánlotta a csávó, hogy kérdezzünk meg két másik szállodát. Az elsőben azt mondták, hogyne a kutya is jöhet. 350€/éjszaka. Végül a városban beljebb találtunk egy szállót, ahol két külön szobát ki tudtunk venni.

Miután becuccoltunk, elmentünk a helyi Nordsee Passageba, ahol gyorsan vettem magamnak egy papucsot. Mostmár van 3 papucsom. Egy benti, egy kerti, és egy amiben el tudok menni. Azt hiszem egy darabig nem veszek papucsot. Másnap, sikeresen leparkoltuk a kocsit, árnyékba. Hogy a kutyának ne legyen melege. Na az nem volt, mert olyan hisztit levágott, hogy nem tudtuk a kocsiban  hagyni. Szerencsénkre a múzeum előtt belebotlottunk egy hajóba, ahova felvihettük Polit is. Olyan helyre is bevittek, ahova amúgy nem tudsz bemenni, mert katonai terület. És a híd előtt megkértek, hogy ne fotózzunk. A hajóút végén a gyerekek felmehettek a kapitányhoz, és vezethették a hajót egy kicst. A múzeumot is megnézték a fiúk, mi pedig kint vártuk őket Polival.

Hazafele megálltunk egy Autohofnál, ahol a Burgeres csóka nem akarta kicserélni az erős szendvicset. És még neki állt feljebb. Ezért én inkább kínai Nudeboxot ettem. Összességében nagyon jó 4 nap volt.

Olyan családból származom, akik elfogadják, hogy az van ami. Legalábbis néhány dolgot, amin amúgy sem tudnánk, tudtunk volna változtatni. Lényegében a szüleim is az egészségügyben dolgoztak. Majdnem nekem is nővérnek kellett mennem, de szerencsémre felvettek cipésznek.

Anyuék a felcserképzőben - ők hívták így - ismerkedtek meg. A San Marco utcában. Anya korábban dolgozott az egri köjálnál, és fent Pesten is járt ki köjálosként ellenőrizni. Apu Népfrontos volt. Orvos akart lenni anno, csak aztán nem jött össze. Majd anya a Vöröskeresztnél dolgozott a nyugdíjjazásáig. Vagyis én még járni sem tudtam, de már Eü versenyen voltam. Apu sokáig oktatta, és vizsgáztatta a jogosítványosokat elsősegélyből. Én voltam ifjú elsősegélynyújtó. És természetesen ebből adódóan rengeteg orvos ismerősünk is volt. Vagy kórházi dolgozó.

Amikor a térdem kellett műteni, akkor a Béres Alexandra apukája pont a BM - ben praktizált. Nagy mákom volt, hogy bejutottam  hozzá. Természetesen apu egyik barátja ott volt valamilyen doki, vagy ilyesmi. Amikor a fejemmel voltak a gondok, és az SzTKban nem jutottak dűlőre a leleteimmel, akkor ajánlották, hogy keressek meg egy ideggyógyászt. És természtesen olyan ismerős is volt. Aki végül elkezdett kezelni, sikerrel.

Az embernek van pár műtétje az évek során. És a családtagoknak is. Nekem sosem volt gondom a kórházi kajával, de az kicsit bosszantott, hogy az ORFI-ban a takarítónő elvitte a wc papírt. Később az Irgalmasoknál volt anyának a csípőprotézis műtétje. 4, összesen. Kb. 2 év leforgása alatt. És maximálisan profik voltak. 

Attilát, az I. Női klinikán szültem, egy ügyeletes dokinál, császárral. Leszámítva, hogy az ágy nem friss császáros sebbhez való volt, nekem nem volt bajom. Sőt, mikor déltől estig vártunk a fuvarra, és a nővérek adtak egy báránybőrt, hogy Ati ne fázzon. Az sem zavart, hogy mindent nekem kellett bevinni, mert a fiamat is és engem is megmentettek.

Aztán kijöttünk No.ba. És itt szültem megint. A kórházban volt egy kis szekrényem, ahova a nővérke minden nap tett be betétet, kicsit, és nagyot, eldobható bugyit. A falon volt egy lehajtható fém szekrény, amiben volt pelenka a gyereknek, popsitörlő vizes alapú, és száraz. És kis ruha. Természetesen wc papír, kéz fertőtlenítő, szappan is. És fura volt, hogy nem pizsamában vannak a nők, hanem rendes ruhában. A reggeli gazdagabb volt, mint a hotelban, ahol fizettünk érte :).

A következő kórházi kalandom akkor volt, amikor az epém elzáródott a köveimtől. Akkor rájöttünk, hogy itt bizony az emberek nem hívnak azonnal mentőt. Ugyanis, ha nem indokolt a mentő, akkor 1000€ a költsége. Mondjuk szerenécsre elfogadták, hogy indokolt volt. Hála Irmánknak. Majd pár évvel később ki is vették. Éppen Krisztián kullancsai miatt voltunk a klinikán, amikor mondtam neki, hogy ugorjunk már be a fődoki titkárnőjéhez, hogy kérjünk egy termint. Megszokva azt, hogy ha termint kérsz, akkor adnak fél év múlvára, hogy akkor majd még kivizsgálnak, és majd kapsz egy újat. Ehhez képest, 2 héttel későbbre írta ki a műtétet a hölgy. De akkor pont nem értem rá.

Évek múlva amikor alkalmassá vált, hogy kivetessem az epém, akkor újra kezdtük. Kértem egy beutalót a házidokitól, felhívtam a kórházat, adtak egy termint, bementem és hopp kikapták. A kórházban kaptam eldobható bugyit a műtétre, aztán adtak kühlpacket a mellemre, hogy ne gyulladjon be. Mert éppen leszoktattam a kisebbiket a tejről. Kaptam zoknit, hogy ne legyen trombózisom. Az emeleten egy kis beugróban mindig volt kint kávé, tea, és a kellékeik. Reggelente a takarítók kicserélték az üres üveget, és feltöltötték a vizeket. Buborékos, és mentes. A kajás nővér az ágy mellé kitett étlapról egyeztetett velem, hogy mit kérek a lightos kosztból. A kaja finom volt, és sok. Igaz, napi 10€-t kell fizetni, de megéri.

Most egy speciális vérvételt kell megcsináltatnom a fejemhez. Amit Mo.on sosem dobott fel senki, hogy ez jó lenne. Elvileg ezt Klinikán végzik el. Kölben meg is tudnám csináltatni, de őszíntén a múltkori eset után nem igazán. Szerintem csak ki akart velem cseszni a csaj, mert nem a könyök hajlatomból vette a vért, ahonnan mindig is szokták, mert ott a legjobb a vénám, hanem az alkaromból. Aminek a következtében azonnal elkezdett lilulni, estére kicsit fel is dagadt, és 2 hét volt, mire felszívódott. Másrészt Köln ehhez a vizsgálathoz messze van. Ugyanis este be kell vennem 22 - 22:30 között a kortizolt, és másnap reggel pontban 8- 8:30 kor le kell venni a vért. Egy hetet vártam arra, hogy meg tudja -e csiáltatni a doki, de ma végre azt mondta, hogy igen. Jah, és még a gyógyszert is odaaták a klinikán.

És a gyerekek. A gyerek gyógyszer ingyen van. Volt Atinak egy műtétje, ahol a dokik egy tabletten mesét nézettek a gyerekkel, amíg elaltatták. Nem, nem kórházban voltunk, csak a parxisban, ahol lent egy nagyon modern műtő van berendezve. A műtét nem tartott 15 percnél tovább. Aztán haza is mehettünk.

Sokkal könnyebb így gyógyulni, mint amikor te látod el a kórházat mindennel. Épp csak orvost nem viszel.

Már kislány koromban is voltak  halaink. De anya sokat kidobott belőlük, amikor az akváriumot tisztította. Persze az még nem olyan volt, mint a mostani. Apu nem nagyon értett hozzá, minket meg egy idő után nem érdekelt. Ezért anya ki is vágta az egészet.

Aztán amikor elköltöztem, lett egy aranyhalam. Szegény feldobta a pacskert elég hamar. Gömb akváriumban volt, növény, kavics, és levegőztető nélkül. Majd megpróbáltam újra. Akkor már kereskedésben vettem a halakat. Ezekből is sokan feldobták az uszonyt. Főleg azért, mert magukkal hoztak a kereskedésből valami bacit. Majd kaptam Erika barátnőmtől Zsuzsit. Őt még Őrmezőre is vittem magammal. A macska nagyon szeretett a vizéből inni. Nem bántotta, csak ivott mindig a vízből. Aztán Zsuzsi úszóhólyag betegségben elhalálozott. Majd vettünk helyette egy feketét, hátha. Ő lett Zsuzsi barátja. Őt is lehúztuk a vécén.

Majd jött a férjem. Ő mindent elolvasott a halakról. Hogy melyiket könnyű tartani, melyikek vannak meg egymással. Szóval tudományos alapokra helyeztük a hal témát. A macska is örült, mert lett újabb víz, amiből ihatott. Nos, ezek az új halak megették egymást. A végén csak egy maradt. Biztos ő volt a legjobb a kajálásban. Azt a halat megtartottuk, de nem vettünk hozzá másikat. És amikor kijöttünk, akkor ott hagytuk a vevőnek.

Idén újra belevágtunk a hal projektbe. Megint rengeteg oldalt átböngészett Krisztián. Belépett a fészbúkon Aquarisztikai csoportba. Találtunk egy remek aquáriumot az ebayen, amit ingyen odaatak. Emlékszem, amikor elindultunk érte, akkor pont olyan óriási hóesés kerekedett, mint amikor a számítógépet hoztuk el. Mi szeretjük az extrém utakat extrákkal. Aztán elmentünk a Fressnapfsbe tartozékokat venni.

Az első pár halból a Plattyk felettek párat. Aztán felették az első guppy almot is. Meg a következőket is. Majd mikor már a növények besűrűsödtek, akkor már jobb volt a helyzet, de sok alom eltűnt. A neon halakból 15 db helyett már csak 2 van. Van egy új adag pöttyös plattynk. Ők már a sűrű növényzet miatt maradtak meg. A Fressnapfses halak mind kipusztultak pár hónap alatt. Azok, amiket az ebayen vettünk, azok már lefialtak, és azok leszármazottai élnek. Illetve egy ismerősöm ajánlott fel pár harcsát, azok is jól vannak. Csigából Dunát - vagyis Rajnát - lehetne rekeszteni. Vannak a vizikutyák - ők is valami harcsa faj - belőlük most találtunk 2 újat. Még kicsik. Ohh, és voltak garnélák is. Az első adagot aznap felették a plattyk. A másodikak úgy szépen eltünedeztek.

Macskánk már nincs, úgy hogy a halaink nincsenek veszélyben, bár a kutya leakart vadászni párat. De csak végig nyalta az üveget. Most szép, tiszta a víz. Öntisztító, miegymás. Most mondtam a férjemnek, hogy kellenének újabb halak.

Tini korom óta hordom a túl súlyom. 14 voltam, amikor hirtelen meghíztam. Visszagondolva kicsit haragszom apuékra, hogy akkor nem vittek orvoshoz, egészségügyi végzettségük ellenére sem. De most már mindegy. Akkor máshogy alakult volna az életem, és lehet nem itt lennék, nem a férjem mellett. Végüli is jó volt ez így.

Magyarország nem híres arról - pedig sok a túlsúlyos ember -, hogy kiszolgálja azokat, akik nem abba a csoportba tartozik, amit állandóan az ember arcába nyomnak, hogy ha nem vagy 20 kg vasággyal együtt, akkor nem is érsz semmit. Nos, utoljára azt hiszem kisgyerek koromban voltam 20kg. Mégis tudom, hogy sokat érek. Mert nem a kilók számától fog valaki szeretni, vagy nem szeretni.

16 voltam, amikor elkezdtem járni a Kertész utca 16.-ba, a BKV Klubba. Egy ideig csak mi jártunk oda, később - vagy csak én vettem észre később őket, nem tudom már - a Tiszti klubbosok is át- át szállíngóztak. Általában jöttek nagydarab nők is - én akkor még próbáltam együtt élni a súlyommal -, akik pimaszok, szépek, nagy túlsúllyúak voltak. Irigyeltem őket. Soha senkit sem addig, és azután sem. De őket igen. Irigyeltem, ahogy lepattant róluk minden. Magasan hordták az orruk, de én szerettem őket ezért. Nyílván csak annyira, amennyire lehet szeretni egy ismeretlen embert. És kíváncsi voltam a titkukra. Már már tudom. Már ismerem a titkukat. Csak ma már nem járok a Kertész utca 16.-ba. Ma már mindegy.

Ők mindig jó ruhákba jártak. Drága ruhákba. Én akkor még elviseltem - rosszabb kedvembe elküldtem az eladót -, hogy egy boltban végig mérnek, és közlik: Jah, ekkora méretben nem árulunk ruhát. És ezt szerintem minden, akár kevés túlsúllyal küzdő nő átélte, átéli a mai napig. Egyszerűen Magyarországon nincs kúltúrája a ruhabolti eladásnak. Itt kint sosem alázna meg az eladó, hanem törekedne arra, hogy találjon egy rámvaló ruhát.

Kis enyhülést hozott az haragomba, hogy édesanya Vöröskeresztes volt. Szerencsémre nem a franciákkal ápolt jó kapcsolatot a Magyar Vöröskereszt, hanem a németekkel. Ezért a ruha bálákban voltak nagy méretű, minőségi ruhák is. Amivel megoldótott a problémám. Egy időre. Ahogy anya is nyugdíjba ment, úgy azok is szépen lassan, akik még ismerték anyát, vagy aput. Ezért egyre ritkábban jártam már ilyen ruha vásárlásokra.

Egyszer vért, és nagyon sok verítéket veszítve és izzadva lefogytam 70 kg-ra. De rájöttem, hogy én ezt nem akarom. Nem akarom szenvedni, megvonni magamtól mondjuk egy finom velős melegszendvicset. Majd 22 évesen fény gyúlt az alagútban, a betegségem kézzel foghatóvá vált. Akkor szerencsére jól jött, hogy apunak van olyan ideggyógyásza, aki a magyar orvos társadalomban a csúcs. Elemér volt az, aki megtalálta a problémám forrását, és kezelte. A gyógyszeres kezelés ereményeként lementem 80 kgig. Szerettem.

De a ruhákban még mindig nem volt az igazi a választék. Vagy ezek a használt ruha boltok, vagy az Ulla Popken, ami méreg drága. Még idekint is. De lényegesen könnyebb volt. Aztán kijöttünk. És mivel a betegségem kezeletlen volt évekig szépen feljöttek a kilók. Pedig már nem ettem velős melegszendvicset. Ugyanis itt velőt nem lehet kapni.

Viszont nem kell Ulla Popkent sem vennem, mert az Aldiban, Lidlben - és most találtam egy új boltot - kapok farmert, felsőt, fehérneműt a méretemben. Itt alapban 36-56 ig van méret. És interneten is lehet nagy méretű ruhát venni. Vagy az ebay-kleinanzeigenen. A sportostól az elegánsig. Kis pénztárcától a mindegy mennyibe kerül pénztárcáig.

Most várakozással telve várom, hogy az itteni gyógyszer mennyiben fog segíteni. Bár beszereztem pár nagy méretű ruhát, de remélem nem kell sokáig hordanom.

Szerintem Magyarországon a lakcímkártya, egy varázskártya. Ha nincs olyanod, akkor egy senki vagy a hatóságok,  hivatalok szemében. Ha van olyanod, akkor te vagy az élet császára.

A kártya mizériánk 2014. ben kezdődött. Amikor kijöttünk, rendes jogkövető állampolgárokként ki akartunk jelenetkezni a lakcímeinkről, mivel azt mondták, hogy ez fontos. Ez kell. Ezért elballagtunk a hivatalba, hogy éljünk ezen jogunkkal. Hosszú - hosszú percek várakozása után, végre a mi sorszámunk jött. Leülök az ügyintézőhöz, elmondom, hogy miért mertem zaklatni a munkaidejében, majd ő hangosan felhorkanva kérésemen, közli, hogy mit képzelek én, hogy a 3 éves gyerekemet ki akarom jelenteni Mo.ról. Hogy jövök én ehhez, és ezt én nem tehetem meg. Visszakérdeztem, hogy már bocsánat, de mégis a gyerek kié? Az enyém, aki hordoztam 8 hónapig, és neveltem egyedül addig a napig, vagy az államé, és a kerületé, akik szartak rá. Még a segély - lakhatási -  kérelmemet is elutasították, mert szerintük mi jól éltünk. Hiszen a Gyedemből, és a családi pótlékból - ez a kettő volt összesen 98ezer - csak ketten élünk. Az közel sem érdekelte őket, hogy fizettem belőle egy 35ezres lakáshitelt.

Választ ugyan nem kaptam, és kijelentkezni sem tudtam. Kirsztián szintén nem. Azt sem értem, hogy miért nem tudtuk akkor állandóra bejelenteni az én lakásomba. Krisztiánnál az volt az indok, hogy a kerültben csak ideiglenesen lakott, és neki a III. kerültben lévő lakás az állandó lakcíme. Tehát a XI. kerületben ki sem jelentkezhet. Nem értem, pedig hallottam az indokokat. Amikor be akartuk jelenteni Krisztiánt állandóra az én lakásomba, azért nem engedték, mert szerintük nem jelentkezhet ki csak úgy az előző állandó lakcíméről. Választ nem kaptunk, hogy miért. És azóta sem értjük. Mert amikor problémánk adódott abból, hogy Krisz még a III. kerületbe van bejelentve állandóra, akkor azt mondták az ottani hivatalban, hogy márpedig mi kényszer kijelentkezéssel meg tudnánk oldani. És értetlenkedtek, hogy miért nem tudtuk ezt már 2013. ban megoldani. Még furcsább, hogy neki a lakcímkártyáján volt egy lejárati idő. Az enyémen nincs.

Na szóval, bementem a hivatalba, hogy végre valahára bejelentsem, hogy szeretném megszűntetni a lakcímem, mert 4 éve eladtam a lakást, de a rendszerben még mindig az a lakcím szerepel nekem is, és a fiamnak is. A hivatalnoknő azzal kezdte, hogy lakcímkártya. Mondom az nincs nálam, mert nem sejtettem, hogy a kijelentkezéshez is kell. Hiszen a címemet, és minden egyéb adatomat tudom. Fejből. Még a személyi számom utolsó 4 számjegyét is. Sőt az első személyim számát is. Az anyám nevét el sem tudnám felejteni.

És én balga azt is mondtam, hogy a férjemet is szeretném kijelenteni. Na, itt volt a vég. Akkor, ha én házas vagyok, akkor kell a házassági anyakönyvi kivonat, a születési, és a lakcímkártya. Amit nem értek, hogy miért? Hiszen, amikor vettem és eladtam a lakásom, akkor még nem voltam házas. Tehát a férjemnek semmi köze hozzá. Akkor miért lenne köze ahhoz, hogy kijelentkezem onnan? Mondtam a hölgynek, hogy egyik sincs nálam, mert általában nem hordom magamnál őket. Otthon van. Akkor menjek haza, és jöjjek vissza az iratokkal. De nem tudok visszajönni, mert este repülök haza. Akkor jöjjek vissza máskor. De ember, nem tudok visszajönni, mert nem az országban élek. Akkor sajnálja, de nem tudok kijelentkezni. Kérdem, hogy és tudna nekem egy Ügyfélkaput csinálni, hátha ott ki tudom jelenteni magunkat. Ő nem - közben a mellettem lévő csajnak ugyan így lakcímmel foglalkozó ügyintéző felajánlotta, hogy megcsinálja -, és nem is tudja, hogy lehte -e ilyet ott. Akkor miért is dolgozik Kormányablakban?

Kitöltöttem a papírt, még vicceskedtünk Erikával, hogy helyrajzi számot csak nem kell odaírni. Erre meglátom a sort, ahol kérik a hrszt. Felröhögtünk. Ez már abszurd. Majd a hölgyike rá is kérdezett, hogy nem tudom a helyrajzi számot? Nem, képzeld nem. Jó nem baj, majd 2 hónap múlva kapunk egy határozatott, hogy kijelentették. KÉT HÓNAP! Ennyi idő, amíg eljárnak. Pfff.

Az ügyfélkapuhoz húztam egy újabb sorszámot. Mondom a fiatal lánynak, hogy mit szeretnék. Na, mi volt az első kérdése? Lakcímkártyám van? Ennél a pontnál elgondolkodtam, hogy hangosan felröhögjek, és azonnal eljöjjek onnan, vagy ne szóljak semmit, vagy üvöltsek rá, hogy nincs lakcímkártyám. De inkább számoltam háromig. És kevésbé kedvesen közöltem, hogy bocs, de nincs lakcímkártyám. Viszont volt régi regisztrációm. Kaptam új kódot - ami nem működik -, de ő sem tudja, hogy lakcímkijelentést tudok -e ott csinálni. De menjek a kolléganőjéhez, ő segít. Igen, ahhoz irányított, aki semmit sem tud. Megköszöntem, és eljöttem.

Nekem, és Attilának továbbra is van lakcímünk. Krisznek még két hónap. És az ügyfélkapum ugyan úgy nem tudom  használni, ahogy előtte.