Nem voltam sosem az az érzelgős fajta. Jó, a Szándokánon sírtam, amikor meghalt a végén a hercegnő. Meg a Végtelen szerelmen is. De akkor még kislány voltam. Aztán inkább nem sírtam. Valahogy sosem voltam csajos csaj. Utálok ruhát vásárolni, régen sem szerettem. Nem sminkelem magam, ha nem muszáj. Nem járok fodrászhoz, mert magamnak is letudodm vágni azt a pár centit. És nem tartottam sosem romantikusnak magam. Nem vátom el, hogy a férjem - aki azért, ahogy ő mondta 6 évente egyszer vesz virágot. Majd amikor jeleztem felé, hogy de még csak 5 éve vagyunk együtt, azt mondta, de most volt akciós a rózsa :) - virágot hozzon. Viszont jól esett, amikor Tunéziából hozta a csodakancsót, meg egy láncot. Szóval nem vagyok ilyen.

Ahogy anyaként sem sírtam el magam, amikor Attila felállt egyedül. Pedig nagy küzdelem volt. Jártunk a Petőbe, a Dévény Annához. Nagy utat megtett a kis kópé. Nem borultam meg, amikor 3 hetesen belázasodott, és 2 hétig antibiotikum kúrán voltunk a Bethesdába. Vagy 1,5 évesen mikor majdnem kiszáradt. Nem is tehettem volna, hiszen csak én voltam neki, meg a nagyi. És Éva nővérem. Akit nagyon szeret. És a fiát, Petit is. Aggódik is érte, és mindig elmondja, mikor cukrot mérek, hogy a Petinek is ilyen mérője van. Meg, hogy ő szújra magát. És ő tudja, hogy kell, mert látta.

De amióta anyának kiderült a betegsége, olyan érzékeny lettem, hogy attól majdnem elsírtam magam, mikor a motokross versenyen elstartoltak a kicsik. Aki Zsigmoddal egyidősek. És akkor is, amikor láttam az Atit - aki kicsit elmaradt a mozgásfejlődésében -, ahogy ott áll a rajtnál, és hamarosan lefutja élete első versenyét. Mert a suliban is kapott már Oklevelet, de az más. Ez most egy igazi nagy verseny volt. Voltak felnőttek is, mármint indulók, csak ők később. Voltak kislányok, csak ők korábban. És a sulisok. 4-5 iskolából jöttek gyerekek. Felvették a suli polóját, és futottak. Büszke voltam.

És büszke vagyok arra is, hogy az amúgy kicsit beszédhibás fiam - volt egy polip az arcüregében, ami miatt nem  hallott rendesen, megműtötték, és a logopédussal kiküszöbölték a hibákat -, azonos szinten van a német gyerekekkel nyelvtudásban. A nyeltvant nagyon tudja, jól megy neki.

No, és a kicsi. Ő egy igazi szeretet bomba. Néha csak úgy odaszalad hozzám - időnként a fenekemet kapja el - és addig ölel, amíg bír. Bújik, szeretget, puszilgat. Ha mérges, akkor csak öleléssel tudom megnyugtatni. Mindig megvédi a bátyját, ha bántják az Atit. És magát is. Vagy a barátját. Van az oviban egy kicsit debil gyerek. Amúgy cuki, csak néha rájön az ötperc, ha nem foglalod le. Olyankor hangos, és fura. De Zsigmonddal nagyon jóban vannak. A hétköznapok délutánját általában ott tölti. Bennek nincs tesója.

Tegnap kint járt náluk az Ordnungsamt - Rendészet -, mert egy kedves szomszédot zavart, hogy virágládák vannak az úttesten. Amik lefogtak egy paravánt, hogy ne lássanak be hozzájuk. Ezért az Ordnungsamt felszólította őket, hogy szűntessék meg. Érdekes módon ezt a szomszédot nem zavarja, hogy a velük szemben lévő házban, az első szinten lévő terasz félén, közvetlen a korlát mellett van egy tarmbulin, ahol a gyerekek ugrálnak. És csak kevés hiányzik, hogy onnan ne essenek le. Na mindegy.

Ben anyukája kellően mérges volt emiatt, és az én csupa szív, igazságos fiam, azt modnta neki, hogy nyugodtan jöhetnek hozzánk lakni, ha onnan kiteszik őket. Este mikor ment Krisztián Zsigmondért, akkor mondta neki, és hogy erre az összes mérge elszállt. :)

Na igen, ilyenek az én fiaim!