Budapesten nőttem fel. Vagyis nagyvárosi lány vagyok. De mindig imádtam az egri nyarakat. Amikor pár óra alatt végig sétáltunk a városon, a parkon. Amikor este hat után lekapcsolták a közlekedési lámpákat. Amikor szombat délután, a Szécheny utcában olyan csend volt, hogy a galambok búgása kiabálásnak hatott. De két hét után ez az idill már untatott. Visszavágytam a nagy, poros, zajos Budapestre.

Imádtam, hogy nyüzsgés van. Imádtam, hogy annyi a program, hogy tobzódsz. Sokszor nem tudtad eldönteni, hogy hova  ne menj. Aztán majdnem 10 évre kicsit lenyugodtam. Éltem egy életet, amiről azt hittem, hogy igen, ezt akarom. De 7 év után robbant bennem az a bizonyos bomba, hogy nem, és én még táncolni akarok, bulizni, stb.

És jött a nagyobbik fiam. Majd három év múlva a kicsi. Aki már kint született Németországban. Nagyvárosban. Mert mikor kijöttünk, azt hittük, ott meg lehet váltani a világot. Ott mennyivel több a lehetőség. Mert ott hever az utcán a munka, csak le kell hajolni érte. A férjem pedig nem rest. Én se. De ő vidéki gyerek. Amolyan igazi kútból egy kézzel inni tudó, hős. Aki felmászott a fára a cseresznyéért, és a patakból fogta ki a halat magának. Na nem puszta kézzel, de akár úgy is megcsinálta volna. Annál viszont kényelmesebb volt. Talán. Ezt sosem kérdeztem.

Vagyis van a férjem, aki igazi vidéki túl élő, és vagyok én a városi túlélő. Így mi kettecskén elköltöztük előbb egy hegyi faluba. Ahonnan 3 km volt a bolt. Majd egy lovas tanyára, ahonnan ugyan csak 1,5 km, de a hegy tetején van. Az ablakomból látok egy rétet, egy erdőt, és hegyet. Itt élünk a természet közepén már 4 éve. Ha nagyvárosi nyüzsgésre vágyom, akkor bemegyek a 6 kmre lévő Gummersbachba. És ez nekem bőven elég. Igen, voltunk Kölnbe, mert a dóm minden vágyam volt. De Köln egy olyan hatalmas városóriás, ami mellett Budapest kisvárosnak tűnik.

Viszont megesik, hogy be kell menni Kölnbe. Az áthajtás az más, az relatíve egyszerű. De most a közepébe kellett mennünk. A klinikára. Az, hogy Kati, a GPS valamiért mindig úgy érzi, hogy mi városnézésre megyünk, ezért a leghosszabb úton visz oda, az egy dolog. De most konkrétan végig vitt a városon. A sűrűbe. Holott a Klinika - egy kisebb város a nagyvárosban, külön térképe van -, majdnem a Rajna parton van. Na jó, nem. De hazafele egy könnyű, rövid kis úton vitt fel a hídra, és a pályára.

Mikor sikeresen átvergődtünk, egy eltévedéssel a városon, jöttek a meglepetések. A klinika alatt egy elég nagy kiterjedésű parkoló ház van, ez nem volt gond. Feljutottunk az információhoz, ahol mondtuk, hogy mi jöttünk az Endokrinológiára. Mert, hogy Mo.on az endokrinológus foglalkozik az ilyen jellegű betegségekkel. A kedves csaj, adott egy sorszámot, meg egy Tininindja teknőcöt Zsiginek. Hogy itt mellette jelentkezzünk be. Ott vártunk egy fél órát, mire a 20 embert bejelentették előttünk. Hívtak. Leültünk a pasi elé. Valami fura akcentusa volt, mert még Krisztián is alig értette, amit mondott. Telefonálgat, nézelődik, kérdez, nem érti. Aztán megint. Nézi a beutalót, hogy de mi miért az Endokrinológiára jöttünk, mikor az Idegsebészetre szól a beutalónk. Hogy menjünk a pulthoz, mert mi bizony rossz helyen járunk.

Mentünk. Infós csaj megörül. Ohh, hát miért nem mondtuk, vagyis miért azt mondtuk. Hogy nekünk nem is ide, hanem totál máshova. Majd elővette a klinika térképét, és berajzolta. Ott kimegyünk hátul - ami a klinika eleje csak -, majd balra, aztán a liftig, és ott le. Onnan megint balra, ott lesz a 12-es épület, és oda kell nekünk menni. Király, legalább már tudjuk, hogy rossz épületben nem vagyunk. Meg is találtuk. Neurológia, és Idegsebészet. Bejelentkező iroda. Kiírva, hogy nem ott, hanem arra, és akkor majd ott. Egy segítőkész néni még meg is mutatta. Elmegyünk az útirányba, ott egy kedves nővér, aki fogta egy néni kezét, azt mondja nem, menjünk vissza előre. Addira a segítőkész néni is integetett, hogy mégis az a jó, ahol voltunk.

Irodába be. Kedves pufi hölgy, miben segíthet. Van nekünk egy ilyen továbbutalónk, meg egy terminünk mára. 10:20-ra. Ránéz a lapra. Tumorral? De ezzel a betegséggel hétfőre sose ad időpontot. Biztos, hogy  mára kaptam? Mondom, mára. Az endokrinológián sem találtak mára a nevemhez időpontot. :). Mivel látta, hogy téblábolunk, lefehéredünk, szerencsétlenkedünk, gyorsan megnyugtatott, hogy majd ő elintézi. Felkapta a telefont, rá csörrentett valakire. Kis idő múlva, kedvesen belecsacsogott a telefonba, hogy: Helló doki, van itt egy házaspár, és Gummersbachból jöttek, hogy mára kaptak termint, de ma ehhez a betegséghez nincs időpont, de jó lenne, ha beszélne velünk.

És beszélt. Megnézte az MRI leletem, és elmondta, hogy bár a daganat kicsi, de hormont termel, és a szemem is azért rossz. Vagyis a látásomban is problémát okoz. Nem ajánlaná, hogy megműtsék a daganat kicsisége miatt, de kapok majd egy gyógyszert, amivel szinte nullára zsugorítható. Legalábbis ez volt a lényege. Még kell majd mennem egy teljes kivizsgálásra. Meg kellene majd nekik egy szemvizsgálati eredmény is. Aztán ők majd megkonzultálják, és tök jó lesz. Legalábbis azt ígérték. De ezek után hiszek nekik.