A régi ballagási képeken már látszik, hogy megindult a hízásom. A szüleim, bár mind a ketten egészségügyi főiskolát végeztek, betudták annak, hogy kamaszodom, hormonok, stb. Nem hibáztatom őket, mert akkor még mindig nagyon gyerek cipőben járt a hormon betegségek felismerése. És gyógyítása.
Emlékszem anya mesélte, hogy Mami - apu nővére, keresztmamám - azért hízott 150 kgra, mert nem lehetett gyerekük. Kezelték marha miriggyel vagy mivel, ez viszont csak azt eredményezte, hogy a marhából csak a súlya maradt meg neki. Ettől ő még boldog volt. Jó házassága volt, ott voltunk neki mi. És azért ha nagyon őszínte akarok lenni, mi is jobban jártunk így. De ez más történet.
Az orvosokat sem okolom, mert még manapság is vannak, akik azon a véleményen vannak, hogy ha az ember kövér, akkor fogyjon le. Nem kell annyi zsírosat enni, nem kell annyi kólát inni, stb. Idejét sem tudom mikor ittam kólát. A kávét, az egyik, az anyúval sokadik közös fogyókúránk óta nem iszom cukorral. Chipset nem eszem, 1. Mert ha elkezdi az ember, akkor nem tudja abba hagyni, 2. Bármennyit eszem belőle, mindig kicsípi a számat belül, és az fáj, 3. Nincsen olyan igazán finom, amiért én pénzt adnék ki. A férjem, és a fiúk eszik. De ők annyit mozognak, hogy nekik nem számít. Nanyílván ők sem mindennap. De Krisztián simán megeszik egy 250gos zacsival este tévézés közben.
Hoztam Mo.ról egy fotót, amin kb. 8 éves lehetek. Egy május elsejei felvonulás után készült, vagy egy sima nyári fagyizáskor, nem tudom. Egy bordó kordbársony szoknya, fehér blúz van rajtam, és egy tölcsér nem kicsi fagyi. Krisztián megkérdezte akkor, hogy ki ez a kislány, és én miért tartok róla fotót magamnál. Mikor megtudta, hogy én vagyok az, nem hitte el. Na nem, ő nem akar vékony feleséget, neki mindegy hány kilót mutat a mérleg. Csak azt hitte én pufi kislány is voltam. Nem, azok a nővéreim voltak. Akik nem tudták, hogy mi egy család vagyunk, szerintem el sem hitték. Aztán jött a női léttel járó minden nyűg, és a hormon változások. Ahogy már írtam, 14 évesen kezdtem el hízni. És csak híztam, híztam, híztam. A tini kori legmagasabb súlyom az 100-110 kg volt. Akkor volt egy idő, mikor depressziós voltam, vagyis ahhoz nagyon hasonló tünetekkel, kevésbé vidám.
De nem amiatt, mert ne lettek volna szerelmeim. Bár az "igaziak", akikről azt hittem, hogy azok az csak 3 volt. Aztán megismeretem a férjem, és rájöttem, hogy azok nem is voltak azok. Hanem mert a boltokban a vásárlás kész katasztrófa volt egy olyan lánynak, mint én. A vasággyal együtt is alig 20 kgs kislány az arcodba tolja, hogy ekkora méretben nem árulunk. Na akkor azért kedve lenne az embernek egy akkorát behúzni neki, hogy ő meg ne találjon szemüveget évekig az orrára a feldagadás miatt. És sajnos Mo.on ez a divat. Bántani, lealázni, sértegetni aki nem vékony. Azt plántálni beléjük, hogy csak akkor vagy, akkor lehetsz sikeres ember, ha vékony vagy. Mert, ha nem, akkor nincs akarat erőd, életképtelen vagy, nem vagy képes figyelni magadra, igénytelen vagy.
Pedig nagyon sokan nem tudják, hogy mennyire kemény munka úgy fogyókúrázni, hogy nincs eredménye. Egyszer nővérem elvitt egy csajhoz. Fent a Farkas réti temető mellett volt a házuk. Annak az alsó szintjén tartotta az aerobik órákat. Én is jártam oda sokáig. Le is ment 70 kg-ig a súlyom. De akkor egy kefírt vacsoráztam. Tini lévén azért ez nekem nem jött be. Tudtam, hogy nem azért vagyok túlsúlyos, mert zabálok, de nem tudtam tenni semmit. A dokik nem foglalkoztak velem. Pedig sokat fájt a fejem. El is mentem vizsgálatokra. Volt közte minden. Fiatal vagyok, sokat bulizok, aludnom kell, szemüveg kell - a szem bajom is a betegségem vele járója -, mert vaksi vagyok, igyak kávét, stb. stb. Az utolsó csepp az volt, amikor 10 egymást követő röntgen felvétel után kiadták a leletet, hogy a beteg többszöri próbálkozásunk ellenére is elmozdult, a lelet értékelhetetlen. Na ja, két buzi nehéz zsákot adtak a kezembe, amit hátra dőlve kellett a fenekem mellett tartani, és így csinálták a felvételt.
Aztán jött dr. Simkó Elemér. Apu nagyon régi barátja, akihez elmentem, kérdzet párat, elküldött 3 vizsgálatra, és közölte, hogy agydaganat. 22 évesen, frissen elköltözve a szülői házból. Gyereked nem lehet, legalábbis amíg a daganat ott van. A helyes meghatározása hipophisys mikoradenoma. De jó hír, kezelhető. És kicsi. A Mo.on elérhető és az általa felírható gyógyszert kezdtem el szedni. Egy darabig működött. Aztán nem. Akkor ajánlotta, hogy keressek egy endokrinológust, így találtam meg a legcsudább dokit, akivel valaha dolgom volt. Általánosságban szerencsénk volt a dokikkal, részben a keresztszüleim jó kapcsolatai, részben anyuék kapcsolatai miatt sosem jártunk a kerületi rendelőbe. Szóval jött dr. Speer Gábor, az ő Norpolacjával. Amit vagy szedtem, vagy nem.
Ennek a gyógyszernek köszönhetem, hogy hirtelen leszaladt rólam 20kg, és jól voltam. Nem fájt a fejem egy hónapig minden áldott nap, elértem egy általam jónak vélt testsúlyt. Jól voltam. És megszületett a nagyobbik fiam, tehát a daganat stagnált. Ami jó. Mikor felhívtam a dokim, hogy majd jönni fog Attila - a nagyobbik porontyom -, annyit mondott: Tényleg? Ez kurva jó. Ez a legjobb karácsonyi ajándék. Ilyen volt az én dokim. Attila után nem szedtem semmit, nem kellett. Majd jött Krisztián, és Zsigi.
Zsigmondott 3,5 évig szoptattam. Ez alatt az idő alatt, az alap betegségem, a férfi hormonnal megnyomott szervezetem és a cseppet stresszes kezdeti idők - és elköltöztünk a hegyről :) -, szépen dolgoztak a háttérben. És megint csak híztam, híztam, híztam. Ezért tavaly a kezembe vettem a dolgokat, és nem hagytam magam lerázni, hogy de ez nem is magas. A normál prolaktin szint kb. duplája volt nekem. De nem akartam beletörődni, hogy a 120 kgnak is inkább a felső határát súrolom, mintsem az alsót. Kértem beutalót MR-re, vérvételre, és egy ismerős tanácsára a kölni egyetemi Kliniára.
A német tudásom néha cserben hagy, főleg telefonos beszélgetésnél. Ezért szépen felírtam a termint, megírtam Krisztiánnak a szabi papírt. Még örültem is, hogy 3 hét múlvára kaptam időpontot. Szépen bementünk Klinikára, kivátuk az egyórás időt, amíg sorra került a számunk a bejelentkezésnél. Majd kiderült, hogy nekem biza nincs időpontom oda. Vagy nem oda van, vagy nem akkorra. No király, akkor kérdezzük meg, hogy akkor hova, és mikorra. Kiderült, hogy nem is az endokrinológiára kértem beutalót, hanem az idegsebészetre. Okay, nem gond átirányítottak egy térképpel az idegsebészetre. Ott egy nagyon kedves hölgy értetlenül nézett ránk, hogy biztos, hogy mára kaptuk, és kit hívtunk, ésatöbbi, ésatöbbi. Mert hogy hétfőre erre a betegsére nem szokott termint adni. De jaj, látja mi nagyon messze lakunk, úgyhogy várjunk kicsit mindjárt kerít egy orvost. Így történt, hogy egy doki megnézte a leletem, és kért egy bónusz termint nekem egy a mostani doktornőmhöz. Aki egy angyal. Kedves, alapos, és jó szakember.
Most ott tartunk, hogy az alap betegségemhez csapódott egy kettes tipusú cukorbetegség - erre szedek napi egy gyógyszer, és 3 hónap alatt beállt a cukrom -, egy vélhetően - bár ezt még a doktornő nem igazolta le, csak sejtjük - mellékvese betegség, ami gátolta a fogyás beindulását. Mivel a férjem - ahogy én is - nem szeret várni, és látta, hogy mennyire bánt engem a súlyom, kutakodott a neten. Meg is találta, hogy a kevés kortizol szintet milyen vitaminokkal tudjuk beindítani. Ami úgy tűnik működik. Mert, hogy kb. 2 hete szedem a vitaminokat, és 6,5 kg lement. Erőlködés, és megpróbáltatás mentesen. Nanyílván segít a kutyával az erdőjárás is, meg néha a Zumba. De elkezdődött valami. Ohh, és a fejemre kaptam egy gyógyszert, ami 1 hónap után újra indította a havi rendszeresen jelentkező női dolgaim. És heti egyet kell beszednem.
És természetesen az epém helye is újra működik! :)