2015.-ben haladtunk a célunk felé. Igazából kicsit megpihentünk, mert a nagy falat, a német cégnél való elhelyezkedés, és egy rendes lakás az megvolt. Azt lenyeltük. 2014.-ben túl sok minden volt. Ment a válás, amiben újabb, és újabb akadályokat gördített elénk a másik fél. Kijöttünk a nagy ismeretlenbe. Listát írtam a bevásárló cédulákból, hogy mi mennyibe kerül, mondjuk sokági nem változott az áruk. 1 év után, mikor megtaláltam a füzetem költözéskor, és átnéztem, ugyanannyiba kerültek a dolgok, mint mikor megírtam. Talán pár 10-20 centtel lett drágább.

Aztán novemberben megkaptuk a levelet a rendőrségtől, hogy Krisztiánt az elvált házastársa feljelentette, mert nem fizetett gyerektartást, és a rendőrség beidézi, mint gyanúsítottat november 30.-ra. Pafff, arcon csapás. Álltunk a konyhába, és nem értettük, hogy miért. Hiszen fizettünk. A levél november elején jött meg. Gyorsan írtam az ügyvédnek, aki elnapoltatta a kihallgatás idejét. Hirtelen kellett mindent kigondolnom, mert szorított az idő, és közben meg kellett nyugtatnom Krisztiánt, hogy nem fogják bilincsbe verve elvinni a rendőrök, ne aggódjon.

2015.- karácsonyán a magyar rendőrségen ültünk. Krisztiánt kihallgatták. Rabosították. Bünözőt csináltak belőle, holott nem volt az. Még lopni sem lopott soha életében. Elcssenni sem csent el semmit. Az én talpig becsületes férjem rettegett, hogy leültetik. Leültetik, és nem lát minket. Azt hiszem, ha akkor meglátta volna ezt a rohadékot - akit Krisztián anyja segített a válás alatt, hogy bebizonyítsák, hogy a férjem dolgozik -, tuti eltöri a nyakát. Aztán valamennyire megnyugodtunk. De a folyamatos gyomorgörcs, ami a magyarországi látogatásaink alatt mindig megvan, csak akkor kezdett enyhülni, miután elhagytuk a bécsi lehajtót.

A mérlegünk így 2015.-ben sem lett nullás. És megint kaptunk egy jó kis hányásos - hasmenéses vírust. Ami miatt december 24.-én a János ügyeletére kellett vinnem Zsigmondot. Ahol a német betegkártyánkkal nem tudtak mit kezdeni, adtak ugyan egy receptet, de nem garantálták, hogy ki is tudom váltani. A Délinél az ügyeletes gyógyszertárban kérdeztem a hölgyikét, hogy tudok -e euróval is fizetni, mert nem biztos, hogy lesz annyi forintom. Felháborodottan és nagyképűen válaszolt, hogy csak nem képzelem, hogy eurót elfogad. Jah, nem képzeltem, hogy is képzelhettem volna. Egy Európa Úniós országban, ahol elméletileg fizetőeszköz az euró is. Minő balgaság volt ez részemről. Majd flegmán közölte, hogy de amúgy sincs ez a gyógyszer - gyereknek vírusos hányásra -, jöjjek vissza ünnepek után. Na persze. Mellesleg a nem létező gyógyszer, 2500.-ft lett volna. Itthon ingyenes a gyerek gyógyszer. A felnőtt is 5€.

Be is égtem többször is emiatt. Még Karlsruheban laktunk, mikor a nőgyógyász - dr. Andreas Spuller - felírt vasat, mert a helyben elvégzett vérvizsgálat - értsd nem kellett sehova elmennem, hogy levegyenek vért tőlem - szerint kevés a vasam. Elballagtunk egy gyógyszertárba, és nem is figyeltem a csajra, csak letettem a receptet, meg egy 20€ bankjegyet. Majd szegény csaj hebegve - habogva vissztolta a pénzt, és körbesandított, hogy nem ugye nem látta senki, és elrebegte, hogy ez nekem ingyen jár, és ne haragudjak, de nem kér érte pénzt. Majd az első gyerekorvosi vizsgálat után, mentem a helyi gyógyszertárba - nem mentem be Irmához, mert nagyon beteg volt Zsigmond -, adtam a receptet, meg a kártyámat. Akkor szerencsére csak ketten voltunk az üzletben, meg a fiúk. A csaj kedvesen mosolyogva először megkérdezte, hogy milyen nyelven beszélünk, majd közölte, hogy Németországban a gyerekeknek a gyógyszer ingyenes. Pff, remekül beégtem megint :D.

Összeségében az évünk nem volt rossz, csak rosszul zárult. És folyamatosan kerestük a megfelelő házat, én reménykedve, hogy kiadóvá válik az a ház, amit akkor kinéztem, mikor első nap átvittem Krisztiánt dolgozni Bickenbachba.