Megosztanék  néhány tapasztalatott. Tapasztalat a Mo.-i életről, és a No.-iról.

Magyarországon mindig azt kérdezték, hogy mit dolgozol, miből élsz, mennyit keresel. Ha vettél mondjuk egy kocsit, akkor az érdekelte őket, hogy miből vetted, miből fogod fent tartani. Az emberek többnyire búskomorak, nem mosolyognak. Irigyek. Ha neked jobban megy, mint nekik, akkor utálnak, mert te jobb vagy mint ők. Nem azon gondolkodnak el, hogy esetleg ők is megtehetnék, ha tanulnának hozzá, vagy tennének érte. Nem, ők a saját bénaságukat, nem tudásukat inkább ráhárírtják, és téged utálnak érte. Mert sokkal könnyebb utálni a másikat, mint belátni, hogy ő kevés valamihez. És főleg akkor szeretnek nagyon utálkozni, ha a te többedet nem összeloptad, hanem rendesen, munkával, idő, pénz befektetéssel érted el. Ha mindezt bünőzéssel, akkor felnéznek rád, ha tisztességesen, akkor lenéznek.

A legjobb példa erre. Amikor először Mo.ra mentünk, összetalálkoztunk a volt szomszédasszonyommal. Megálltunk beszélgetni, miért ne tettük volna, vagyis bár ne tettük volna. A hölgy, a két fiát kb. egyedül nevelte fel, egy 49nm-es lakásban. De tisztességgel. Viszont sosem voltak gazdagok. Szinte azonnal a pénz került szóba. Mivel jöttünk, miből élünk. Mi meg naívan elmeséltük, hogy lecseréltük a kocsit, amivel kimentünk. Az most a garázsban áll. És hogy csak Krisztián dolgozik, mert én otthon vagyok még Zsigmonddal, aki nem sokkal múlt 1 éves. A szomszédasszony felcsattant, hogy hogy élhetünk egy fizetésből, és az No.ban is egy fizetés. És hogy képzelem, hogy nem dolgozom. Hiába mondtam, hogy de még csak egy éves Zsigmond, és még szoptatom. Nem érdekelte. Miért nem adom bölcsibe. Jah, bölcsi itt nincs is. Legalábbis nem az a klasszikus bölcsi, mint Mo.on. Kita van, ahova a 1,5 éveseket felveszik már, de csak akkor, ha az anyának 8 órás melója van. Ami az én esetemben akkor még lehetetlennek is tűnt. Még most is :). Plusz, ugye Krisztián akkori fizetéséből is simán megéltünk, amihez természetesen jött a havi gyerekpénz. És megtanultunk beosztani. Volt rá 1,5 évünk :).

Amikor Karlsruheban éltünk, bejártuk a Fekete erdőnek az arra eső részét. Ami azért nem kicsi. Jártunk Stuttgartban, a magyar fülésznél. Aki randizni akart velem, ha majd megszülöm a gyereket. Jártunk Baden Badenben - amiről én addig azt hittem, hogy  csak a Holló Színház találmánya, most már tudom, hogy egy csodálatosan  szép város -, és a franciáknál. Egyszer elmentünk egy vízeséshez. Baden Baden után pár kilóméterre van Geroldsau. Akkor azt hittük, hogy ez a Duna forrása. De aztán rájöttünk, hogy nem az. Viszont egy olyan csodálatos erődben találtuk magunkat, mintha belecsöppentünk volna egy mesébe. Mindenhol moha volt a fákon, a hegyi folyó mellett tudod megtenni az utat egy Bütthof-ig. Ahol meg tudsz inni egy kávét, teát, vagy ehetsz egy forró levest. Az út odáig egyszerűen lenyűgöző. Az úton találkoztunk túrázókkal, akik boldogok voltak, mosolyogtak, és! Köszöntek! Én ezen akkor annyira meglepődtem, hogy ilyen nincs is. Csak álmodom. No.-ban a Fekete erdő belsejében, egy hegyi folyó mellett rám köszönnek, idegenek, akiket addig sosem, és azután soha nem fogok látni.

Ez a kedvesség jellemző volt a városban is, de jellemzőbb volt a kisebb településeken, falvakban. Egy német falut nem úgy kell elképzelni, mint egy magyart. Nem egy fő utca, ahonnan max még két utca nyílik. És sokszor nem is falu, csak egy mühle. Ami pár ház. Jellemzően egy gazdaság köré épülve, a házakban régen a gazdaságban dolgozók laktak a családaikkal. És ezek többnyire Fachwerkhaus-ok. Érdekes, hogy rád köszönnek az utcán, mosolyognak, de mégis megtartják a három lépés távolságot. Ami jó. Nem hívnak mindekit barátjuknak, csak mert egyszer kellemesen elbeszélgettetek. Viszont, ha baráttá válsz, akkor számíthatsz rájuk.

És itt megtanulsz nyugodt lenni. Itt nem kezdenek el idegesen kiabálni a pénztárossal, ha valami gond adódik a fizetésnél. Nem csattognak, ha az idős néni lassan megy át az úton. Sőr Karlsruheban láttam, hogy egy néni csak közeledett a másik járdán a zebrához, de az autós megállt. Nem volt biztos benne, hogy majd a néni átjön az ő oldalára, de megállt. Senki nem dudált, nem sorolt ki a sorból, és lépett  a gáz, és hajott el idegesen. Nem. Szépen megvárta mindenki, amíg a néni a kis négylábú masinájával átballag a zebrán. A boltban nem anyáznak, ha várni kell. Bár tény, ha 4 embernél több áll a pénztárnál, akkor kinyitnak egy újat. A kúton nem dudálnak rád, ha te jössz fizetésből, hanem megvárja, amíg elhajtasz. És ez annyira jó. Annyira nyugis. De ez csak a németekre igaz, a törökök mások. Ha fellengzősen, nagyképűen vezetnek előtted, vagy mögötted, az tuti, hogy török. Vagy magyar.

A német nem feltételezi rólad, hogy át akarod verni. Még a cégek sem. Ha nem utaltál el valamit, akkor írnak egy e-mailt, vagy levelet, hogy biztosan elkerülte a figyelmed az utalás. És csak emlékeztetni szeretnének, hogy ha még nem tetted meg, akkor utald el az összeget. Egy kis büntetés fejében ugyan. De nem akar felakasztani, és nem fenyegetőzik végrehajtással, amennyiben nem utalsz nekik.

Talán ettől sokkal jobb itt élni.

2014. -ben nem sikerült mennünk Mo.ra. Ezért itthon karácsonyoztunk. Volt egy autónk a garázsban, amiben nem volt benzin. Volt pénz a számlánkon, de nem tudtuk levenni. A bankból pont hívtak, hogy van némi probléma, be kellene mennünk. De a bank 12 kmre volt. Gyalog nem indultam volna neki, mivel Zsigmond akkor még babkocsiban volt, és éppen a hideg tél volt akkor, ami -10-15 fokot jelentett. De a bankba be kellett menni. Ezért Krisz biciklire pattant - aminek lapos volt a kereke, de a szomszéddal felfújattuk -, és átbringázott Gummersbachba a bankba. Aztán felhívott, hogy mondjam azt, hogy Ja. Mivel én vagyok a számla fő tulajdonosa, ezért nekem kellett volna mennem, elvben Krisz nem adhat semmilyen módosítást. De elnézték, mert hogy kicsi gyerekkel vagyok itthon. Szerencsére pénzt is tudott kivenni.

Az autónk Aschaffenburgban maradt, ahol egy magyar srác segített megjavítattni. 2 hét múlva kész lett, és mehettünk érte. Mivel túl sok pénzünk nem volt, ezért a legolcsóbb jegyet vettük, ami kettőnknek került 50€-ba. Ezért viszont a fél Rajna vidéket bevonatoztuk. 5 órás vonatúttal eljutottunk a kocsinkért. A táj amúgy maga gyönyörű, de nem egy nyűgös alig egy évessel, és egy még nyűgösebb, már beszéni tudó 4 évessel. Én végig aggódtam az utat, mert a jegyen az volt, hogy x időre érünk be, és y idő múlva indul a másik vonat. És hogy fogunk két gyerekkel, meg a kutyával átszállni, és jaj, és húh. Nyílván a magyar vasúthoz voltam szokva. Aztán Krisztián megkérdezte nekem a kalaúzt, aki kedvesen elmagyarázta, hogy a jegyen 5 perccel későbbi időt írnak be, mint a tényleges beérkezés, és 5 perccel korábbi időt az indulásra, hogy kényelmesen át tudjanak szállni az utasok. Még azok is, akik bénák.

Sikeresen hazahoztuk a kocsit, azt hittük minden okay. Aztán megint lerobbant, és megint. Ezért valahogy elvittük Erwinhez, ami imádott szerelőnkhöz. Aki potom 800€-ért megjavította. Tényleg. Vagyis a 750€-s autó egyszer került 400€-ba, amit az aschaffenburgi srácnak fizettünk, és még 800€-ba, amit Erwinnek fizettünk. Olcsó húsnak híg a leve. De utána élveztük, hogy van egy csodaszép Mercink.

Kitaláltam, hogy lepjük meg édesanyát a születésnapján májusban. Sikerült is titokban tartani, még Attilának is. Szépen, mindent el is terveztünk, volt nálunk plusz pénz, mert félre raktunk. Erwinnel is átnézettük a kocsit. Majd indulás előtti nap - hajnalban terveztük a rajtot - elhagytam a tárcám. Attila annyit dumálta a semmit, hogy nem figyeltem, és amikor tettem be Zsigmondot a kocsiba, feltettem a tárcám a kocsi tetejére. Amit ott is hagytam, és ahogy elidultam nem vettem észre, hogy leesett. De csak másnap, indulás előtt vettem észre. Felhívtam pár ügyvédet, mire tudtam beszélni az egyikkel. Azt mondta, ha betartom a szabályokat, akkor kevés az esély, hogy leintenek, de ha mégis, max. 25€-ra büntetnek.

A gond csak az volt, hogy se személyi, se útlevél, se a gyerekenek irat, se jogosítvány, se a kocsi papírjai. De menni akartam. Ezért délután el is indultunk. Útközben elkezdett szakadni az eső, amivel addig nem is volt gond, míg le nem állt az ablaktörlőnk. Direkt szóltam Erwinnek, hogy nézze meg, mert akad. Elsőre csak néha - néha kezdett el törölni, majd Würzburgnál totál leállt. Würzburg nekünk a mumus, ha addig nem történik semmi, akkor azután már nem is fog. A karácsonyi buli is Würzburgnál indult. Szóval az ablaktörlő bemondta az unalmast. Würzburg - Budapest 848 km, ráadásul az osztrákoknál derült ki, hogy elállítottam a németül beszélő GPS-t, vagyis Katit, és azt mondtam neki, hogy a fizetős utakat kerülje ki. Ezért Passaunál levitt a pályáról, és bevitt a városba is. Az ablak telis - tele apró esőcseppekkel, amik máshogy törték meg a fényt, ezért alig láttam. És éjjel is volt. Szépen kanyarogtunk a Duna mellett, át a városon, majd Bundesstrassen kikötve az osztrákoknál. Pályán nem lett volna érdekes, hogy vizes a szélvédő, mert ott nincs szembejövő forgalom, de sima autóutón akadt. Fáradt voltam, nem láttam, minden bajom volt. Linzig mentünk így. Ott megálltunk egy benzinkúton, és Krisztián megcsinálta a GPS-t. De addigra már elállt, és kivilágosodott. Aztán nem hittem Katinak, és nem Bécs fele mentem, hanem Graznak, ami kerülő.

Nagy nehezen elértünk Bp.-re édesanyához. Óriási meglepetést okozva neki. Jó volt.

Szeptember 9.-én kezdett dolgozni az új munkahelyen, október 12.-én költöztünk az új lakásba. Addig reggelente a gyerekeket összepakoltam, kocsiba be, 12 kmre lévő telepre elvittem Kriszt, majd ugyan ez délután vissza. Mákunk volt, mert Irma fia autószerelő, és Péter segítségével ki tudta cserélni a lengéscsillapítót, amivel át tudtam vinni a kocsit Erwinhez. Ő helyre tett benne mindent, így meg tudtuk oldani az átjárást. Aztán sikerült Schnellenbachban találnunk egy 82nm-es lakást, ami kb. 10 percnyi sétára volt a teleptől. Igaz, egy 16%-os lejtőn lefelé, és ugyan ez vissza. De közel volt. Előleget is kaptunk, így nem haltunk éhen az első fizetésig.

Az első karácsonyi pénzből vettünk egy Mercit. Egyrészt a BMW-t kezdtük nem szeretni, és már öreg is volt. Plusz hegyi faluba egy hátsókerekes autó nem életbiztosítás. Az első télen, úgy mentem le a boltba, hogy egy zabszem nem fért a fenekembe. Szerencse, hogy megtanultam, ha megcsúszik a kocsi, gázról elveszed a lábad, és ellenkormányzol. És használat közben rájöttem, hogy a BMW nem olyan jó autó, mint azt a magyarok hiszik.

Aztán azzal el akartunk menni Mo.ra. És mivel úgy volt, hogy találkozunk Attila apjával, én indulni akartam, úgy hogy nem nézettük át Erwinnel a kocsit. Meg is lett az eredménye. Elindultunk, majd 200 km múlva leálltam, hogy mindeki végezze a dolgát. A kocsi pedig nem indult többet. Se kép, se hang. -10 fok volt, az autópálya szélén. Vagyis akkor még egy parkolóban. De Krisz kitolta a kocsit, hátha csak az akkumlátor merült le. De nem. Mivel volt ADAC biztosításunk, felhívtuk őket, hogy szállítsanak el az első szerelőig. 5 kerek órát ültünk az autópályán a hidegben, úgy, hogy mellettünk száguldottak a kamionok. Az ADAC pedig nem talált. Pedig megadtuk az autópály számát, meg a kmkő számát, mind a kettőt. És csak nem. Végre nagy nehezen megtaláltak. Elvittek egy kietlen helyre, egy szerelőhöz. De az nem tudta megcsinálni. Így elvittek a következőhöz, ami Aschaffenburgban volt. És csak reggel 9 kor nyitott.

Szerencsénkre egy csaj megosztotta az egyik németes csoportban, hogy lerobbantunk. Én csak egy takaróra vágytam, hogy a fiúkat be tudjam takarni. De volt egy nagyon kedves pasi, aki autóba vágta magát, és értünk jött, és hazavitt. Még most is hálás vagyok neki. És voltak még páran, akik segítettek. Elvitték a kocsit szerelőhöz, stb. stb. Mi pedig itthon karácsonyoztunk. Jó volt így is. Csak anya nagyon hiányzott.

Április végén költöztünk fel az Im Sohlba. 2,5 hónapot dolgozott Krisztián a Feriékkel egy töröknél Kölnben. Ebből 1 hónapig bár a benzint kifizettük, neki mégis biciklivel kellett járnia át Bergneustadba, hogy fél hétkor tudjanak indulni dolgozni. Ehhez hajnal fél ötkör kelt, fél hatkor indult. Hegyen - völgyön át. Esőben is. Volt, hogy a ruhájából csavarni lehetett a vizet, mire odaért, majd egész nap a hidegben, vizes ruhában dolgozott, este megint egy óra bringa haza. Enni nem tudtam neki adni. Legalábbis táplálót nem. Az utolsó két hétben krumplit ettünk hagymával összesütve. Ha esetleg maradt némi pénz, akkor vettem bele mettendent. Vagy szalonnát. Ezért teljesen legyengült a szervezete, és totálisan ki is volt használva. Napi két óra bringa, tíz óra meló. Az állandó esőzés miatt, folytonos vizes ruhában való dolgozás ereménye az lett, hogy kapott egy olyan vese gyulladást, hogy a görcstől, fájdalomtól sírt.

Ekkor már ismertük Irmát, mivel nekem is volt két olyan epegörcsöm, amitől én is sírva ütöttem a földet, azt hittem nem élem túl. Később ki is derült, hogy elzáródott az epevezetékem, mert tele volt az epém kővel. Az első görcsöm  utáni nap lementem a városba, édesanyám utiszótárával, hogy szerezzek magamnak görcsoldót. Bementem az első gyógyszertárba, ahol megkédezték, hogy milyen nyelven beszélek még. Mondtam magyar, és akkor szóltak Irmának, aki szintén beszél magyarul. Ő segített a gyógyszerekben, és segít a mai napig is. Mivel szoptattam Zsigmondot, így nem tudtak adni semmit. Idén vették ki az epémet.

Felhívtam Irmát, hogy mit tud adni Krisztiánnak. Mivel penicilin érzékeny, ezért akár milyen gyógyszert nem kaphat. Akkor még nem volt betegbiztosításunk, ezért orvoshoz kizárt hogy el tudtunk volna menni. Szerencsére Irma nagyon jó gyógyszerész, és találtak nekünk gyógyszert. Valahogy meg is mahinálták, és nem kellett fizetnünk érte. Többet nem ment dolgozni a törökhöz. Mert menet közben kiderült, hogy hiába mentünk el 667 kmre Berlinbe az utolsó pézünkből, hogy útlevelet csináltassuni Krisznek, a török nem jelentette be. Aztán nem akar kifizetni. Ahogy Feriék is visszatartották a pénzünket egyszer. Majd behívatta Krisztiánt a török Kölnbe, hogy csináljon meg még egy melót, és kifizeti. Délután 3 kor kész volt, de a török csak este 20- ra ment érte. És 350€val kevesebbet fizetett ki, mint amivel tartozott. Plusz csak 100€-t adott, amivel nem tudsz fizetni. Pláne nem egy 7,5€-s vonatjegyet. Ezért még meg is büntette a kalauz 40€-ra. De legalább megszabadultunk tőle. Ahogy Feriéktől is.

Irma a mi angyalunk. Egyszer eljöttek hozzánk a férjével, aki kicsit szabadszájú. Kérdezgettek, hogy mink van - bár látták, hogy kb. semmink -, majd Bronson - mi így hívjuk, mert megtévesztésig hasonlít Charles Bronsonra, csak dagi - megkérdezte, hogy rádiónk van -e? Mondtuk, hogy nincs, csak a telefon. Csak annyit mondott: Basszus, ezek rosszabbul élnek, mint mi, mikor kijöttünk. Akkor kaptunk babakocsit, gyerekülést, ruhákat, ringatószéket, kiságyat. Szóval rengeteg mindent. És még azután is. Irma fia lett az autószerelőnk. És Irma volt az, aki hozzásegítette Kriszt a mostani munkahelyéhez is.

Én két naponta már babakocsival lejártam a városba vásárolni, sétálni, és egy törökhöz, aki egy Internet kávézót üzemeltet. Elővettem a sárga telefonkönyvet, és kiírtam a környék beli építőipari cégek e-mail címeit. Google fordítóval írtam egy levelet - mint kiderült oltári baromságot, de bejött :D -, hogy a férjem szakképzett kőműves, jelenleg egy töröknél dolgozik, de szeretne egy német cégnél elhelyezkedni. 10 e-mailből egy visszaírt, hogy bár ő most éppen nem tervezte, hogy felvesz valakit, de mivel még sosem találkozott magyarral, ezért szeretne beszélgetni a férjemmel. És, ha tetszenek egymásnak, akkor alkalmazná. Át is buszozott Kürtenbe Krisztián. Fel is vette a pasi dolgozni, de nem tudtuk megoldani az átjárást. Ezért azt sajnálattal visszamondtuk.

És ekkor jött Georgia, és az ő Péterje. Irma szólt, hogy a kolléganőjének a barátja felújtja a házát, és kellene neki segítség, Krisztián vállalná -e? Vállalta. Óránként 8€-ért. Péter mindennap jött érte, és hazahozta. Mindennap végén fizetett. Eljött a kánaán. Vettünk beltéri egységet, aztán kábelt, aztán tányért, és lett tévénk. Péter vett nekünk a BMW-be lengéscsillapítót, Kirsztián a ház előtt kicserélte, lett autónk. Péternek pedig a környék legszebb háza. Egy gyönyörű 1700-as években épült Fachwerkhaus. És barátok lettek. Meló közben Péter mindig kérdezgette Kirsztiánt, hogy mi a tervünk. Pénzt gyűjteni jöttünk, vagy hosszútávra tervezünk. Amikor pedig kész lettek a melóval, egy sör mellett felhívta a barátja bátyját, a szomszédban, hogy van neki egy kedves barátja, aki nagyon kiválló szakember, és munkát keres. Nem lenne - e felvétel. Kapott egy próba napot, aminek a felénél - kb. délben az kaja közben - a főnök felesége kihozta a szerződést. 2 hét múlva megkapta a határozatlan idejű szerződését is.

A két napig tartó utcai kalandunkat sikerült egy lépcsőházi kanapéra váltanunk. Írtam a volt barátomnak, hogy mi a helyzet velünk, és szerencsére volt egy adu ásza. Egy gyerekkori barát, akinek az öccse itt lakik Köln közelében, és ők mindig keresnek embert dolgozni. Írta, hogy vegyük fel velük a kapcsolatot. De közben mi elmentünk az AWO-hoz, hogy hátha tudnak szállásban segíteni.

Mivel senki nem volt a bevándorlási irodában, ezért elmenetünk enni valamit. Reménykedve, hogy addig Endre felhív. Mákunk volt. Mindent lebeszéltünk, megkaptam Feriék elérhetőségét. Fel is hívtam gyorsan, mert nem akartam többet szállodában aludni. Mikor a részleteken túl voltunk, megkérdeztem Ferit, hogy tudnak -e átmenetileg szállást adni, mert jelenleg az utcákat járjuk a gyerekkel. 5 perc múlva hívott, hogy a felesége beleegyezett, mehetünk.

300kmre északra, Kölntől kb. 40 kmre lévő kisvárosba Bergneustadba érkeztünk meg késő este. Karlsruheban olyan meleg volt, hogy ujjatlan vékony felsőben is majdnem megsültem, itt fent viszont elő kellett venni a meleg téli ruhákat, olyan fagyos volt az idő. De legalább volt szállásunk. Feriéknek 4 gyereke van. Egy régi nőgyógyászati rendelőből kialakított lakóházban laktak. A földszínt, és a pince rész volt az övék. Fent ők négyen, plusz az unokaöcs, lent 3 melós. Mi pedig a lépcsőházban, egy törött, kemény kanapén. Attila az utazóágyban, Zsigmond egy babakocsiban aludt. Lentről dőlt a töltött bagófüst fel hozzánk, és a melósok rajtunk keresztül jártak fel a kocsihoz. Élmény volt így szoptatni, aludni, bármit. De örültünk, hogy van. Ildi főzött, mosott ránk, és nem fogadott el semmit. A munka egy török vállalkozónál volt, mindennap 7-17-ig szombaton is. Köln több pontján. Viszont addig nem kezdhette el Krisztián a melót, amíg nincs útlevele, merthogy a török csak így tudja bejelenteni. Ezért nyakunkba vettük No.-ot és irány Berlin. Ahogy a kölni dómot, Berlint is látni akartam. Igaz nem így, nem kutya futtában. De még így is nagy hatással volt rám. 

2 hét múlva megérkezett az útlevél. Lehet dolgozni. 50€/nap, heti fizetéssel. Akkor nagyon boldogok voltunk, hogy legalább ez van. Nyelv gyakrolásnak, és arra, hogy Krisztián belejöjjön újra a német használatába arra tökéletes volt. Konfliktusunk se volt Feriékkel. De nekünk volt egy határozott elképzelésünk. És ez nem egy lépcsőházi törött kanapé volt. 3 hét után sikerült Feriék tulajának a másik házában kibérelnünk egy tetőtéri kis lukat. 350€/hó. Ricsinek, az unokaöcsnek az anyja a mellettünk lévő házban ápolta a meleg barátjának az anyukáját. Ez a ház  Gummersbachban volt, fent a lehető legmagasabb hegynek majdnem a tetetjén. De akkor nem érdekelt. Úgy szólt a megállapodás, hogy mi 20€-t fizetünk a benzinre, a 10€ helyett, és ezért Feri átjön Krisztiánért. Ez így volt kb. 1 hónapig. Utána ugyan úgy kifizettük a 20€-t, csak éppen Krisztiánnak kellett átbringáznia a 12 kmre lévő házig. Hajnal fél 7-re. Erre már kicsit szívtam a fogam, de nem szóltam. Volt mit enni, volt fedél a fejünk felett.

Az autónk elromlott, a buszjegy meg 2,40€ volt a hegy aljáig. Ezért én két naponta felkötöttem Zsigmondott két sállal a mellkasomra, Ati néha rollerrel jött, néha gyalog, és így mentünk le a boltba. Ami a belváros másik végén volt - legalábbis a házhoz képest -, és a hegy alján. Nagyjából 5 -10 kmre. Ugyanez vissza, csak hegynek fel, plusz csomag. Esőben, szélben, napsütésben. Voltak útközben helyek, ahol megálltunk, pihentünk kicsit. Ha jutott, és tudtam venni egy üveg vizet, akkor azt beosztottuk. Atikám hamar megtanulta, hogy majd akkor tudok neki venni 0,60€-s Kindertojást, ha apa megkapta a fizetését, és marad annyi. A lakás....nos, legalább volt. Kb. 50nmes, két szoba, egy falatnyi konyha, tusoló, wc. A fűtés este 10-kor leállt, reggelre teljesen kihűlt a tetőtér. A tulaj megígérte, hogy 3 hét múlva jön - a ház aljában volt két különálló lakás, plusz a pince, szaunával, és egy mosóhelyigésggel -, és ad ágyat, szekrényt, stb. Azóta is várjuk :). Kaptunk ugyan egy asztalt 4 székkel, ami elfoglalta fél szobát. A kisebbik szobában a gyerekekkel aludtunk, a földön. És kaptunk egy hűtőt. Kriszitán talált faanyagot, abból csinált egy pultot a "konyhába", Feriéktől kaptunk egy két lapos rezsót, azon tudtam főzni. És némi lábost, tányért, evőeszközt. Krisztián régi Samsung telefonjába, ha bedugtuk a fülhallgatót, akkor tudunk rádiót hallgatni. Ezen hallgattuk a világbajnokságot is. A zuhanyzó szűkvolt, a víz vagy leégette a szőröd, vagy lefagyasztotta. És közben folyt Krisztián válása. De boldogok voltunk. Mert haladtunk a célunk felé, mégha ezt akkor nem is tudtuk.

Szerencsénk volt a Hotellal, hogy volt szabad szoba, és ingyenes parkoló. Mivel nem ismertük, hogy itt hogy szokás, a kutyát bent hagytuk a kocsiban. Aki bosszúból megette a fél kg Tóalmási kolbászt, és a maradék szendvicseket. 1 hétig lakott a kocsiban, mikor a recepciós lány szólt, hogy ha miénk a piros BMW-ben a kutya, akkor nyugodtan vigyük fel a szobába, mert az autóban nem lakhat. Azóta mindenhova visszük. Kivéve a török étterembe, mert oda nem lehet. De amúgy, ahol nincs kifejezett tiltó tábla, oda be lehet vinni. Akár a Mc'Donaldsba is. 2 hetet laktunk a Hotelban, de folyamatosan kerestünk másik lakhatási lehetőséget, mígnem találtunk egy apartmannhotelt. 850€/hó, kutyát nem lehet felvinni. Pedig nem rontott volna semmit a kutya a lakás állapotán. Alig volt 33nm. Egy román pasi volt a recepciós, és a nője a takarítónő. 100€-t fizettünk a takarításra, de volt, hogy nem kaptunk wc papírt, a szemetet is magunknak kellett levinni, mikor már meguntuk, hogy a szolgálatásért, amiért fizetünk, nem kapunk semmit. Parkolóhely sosem volt a ház előtt. És a második hónapban egyáltalán nem volt takarítás a lakásban, mert a takarító csaj azt mondta, hogy koszosak vagyunk. Ami nem volt igaz. Csak pont annyira, mint amennyire télen, a latyakos időben az embernek koszos lesz a cipője. Mivel takarító eszköz nem volt a lakásban, én meg nem vettem - minek, mikor havi 100€-t fizettem a takarításért -, így nem is izgatott a dolog. A vége az lett, hogy a román - ...... - recepciós kitett minket a kifizetett szállásunkról. Úgy, hogy Húsvétkor is el kellett mennünk, mert kiadta a lakást másoknak 4 napra. Én éppen bent voltam a kórházban, mivel császárral szültem Zsigmondott, amikor jött Krisztián, hogy kaptunk egy levelet. Amiben az állt, ha nem hagyjuk el április 1.-én 11:30.-ig a lakást, akkor 100€ kell minden fél óráért fizetnünk. Akkor még nem ment úgy a német Krisztiánnak, hogy küzdeni tudjunk az igazunkért.

Friss császáros sebbel, egy új  szülöttel, egy három évessel, és egy kutyával az utcára kerültünk. Volt pénzünk, de már fogyóban. Az orvos segítségével - aki Mo.on is tanult, és a volt felesége magyar - találtunk egy szállodát, de csak egy éjszakára. Plusz segített, hogy a Socialamtra menjünk el, hátha adnak lakást. A csekéj angolommal, megértettem, hogy 5 itt ledolgozott év után adnak szívesen. De addig sajnálják, nem tudnak segíteni. Majdnem sikerült egy lakást is kivenni, de mivel nem volt munkaszerződés, így elálltak a kiadástól. 2 napig jártuk a várost, és Hotelt kerestünk. De Karlsruhe egy nagy város, sőt óriási, sehol nem volt szadab szoba. Majd a város szélén találtunk egy Ibis Hotelt, ahol csak délután 17-től volt recepció. Ott kaptunk 1 éjszakára szobát, amit reggel 10-ig el kellett hagyni. Másnap, újra az utcán voltunk. De szemben a hotellal volt egy büfé kocsi. Ahol reggeliztünk. Majd szépen visszaballagtunk a kocsinkhoz. Próbáltuk használni a hotel wifijét. Ha szembe álltunk vele, akkor volt jel. Ezt látta a büfés, és odajött, hogy megmaradt - délben - a sült krumpli, amit nem fog tudni eladni, de ha nekünk megfelel, akkor szívesen nekünk adja. És a gyereknek egy nagy doboz édességet is adott. Plusz meghívott egy kávéra.

Közben felhívott az a magyar  fülész orvos, aki Stuttgartban dolgozik, és az én gyerekkori fülészemnek a barátja volt. Egy régen kint élő barátját kérte meg, hogy a férjemnek adjon munkát. Mindent lebeszéltünk, hogy szülés után tud kezdeni Krisztián, és majd hívjuk. Hívtuk. Nem vette fel. Sms-t küldtünk, nem reagált. Aztán felvette. Én beszéltem vele, hogy kitettek a szállásrólm, és itt az új szülött gyerek. Nem tudna - e segíteni. Nem hozzájuk, és fizetni is tudunk, csak kellene egy szoba, ahol alhatunk. Megígérte, hogy segít. És többet nem vette fel a telefont. A fülész viszont telefonált. Hogy én ne hívjam az otthoni számon, mert ott a felesége is ott van. Akkor le sem esett mit akar ezzel. Majd felajánlotta, hogy velem nagyon szívesen találkozna a férjem nélkül. Akkor letettem a telefont. 

Ez addigra már a sokadik átvágás volt magyaroktól. Volt egy nő, Anna. Aki magyaroknak segít. Lakás, munka, autószerelés. Hirdeti is magát a karlsruhei magyar csoportban. A pasija egy német autószerelő. A műhelyben vanak is magyar fiúk, és posta kihordásra is alkalmaznak magyarokat. El kellett vinni az amúgy sem kifogástalan autónkat, mert lemerült az akkumlátor. Az autón az is elromlott, ami addig működött. 200€-t fizettünk érte. azt csak később vettük észre, hogy a vadonatúj akkumlátorunkat is kilopták a kocsiból. És ők voltak azok, akik ígérték, hogy szereznek munkát Krisznek, és tudnak nekünk egy kiadó lakást. Muggenstrumban, egy nagy ház második szintjén. A parkettát újr kellett volna csiszolni, a falak bagótól dohosodtak, a fűrdőbe egy fűtettlen kis részen keresztül kellett volna átmenni, ami penészesedett. Ahogy a fürdő is. Amit nem is lehetett volna fűteni csak villannyal. 600€-t kértek + az NK (mellékköltség, magyarul rezsi). Mák volt, hogy megláttam az alsó "szomszéd" nevét, és emlékeztem, hogy ő benne van a karlsruhei magyarok csoportban. Írtam neki. Kiderült, hogy a házhoz ennnek a nőnek és a pasijának annyi köze van, hogy ki akarták bérelni 1000€/hóért. De nem tudták kifizetni a kautciót. Ezért akrták tovább kiadni. De az szabálytalan. És sosem a legkisebb jár jól. Viszont miattuk tudtunk venni két matracot 1 áráért, amit a mai napig használunk. És ami a későbbiekben nagyon is jól jött.

Az ember mindig azt hiszi, hogy fel tud rendesen készülni az útra. Mert megtanulta a szüleitől. Hogy vigyen magával enni valót, inni valót, kávét, telefont, stb. Meg természetesen utitervet is. De az ember csak tervezni tud, a sors, Isten, Allah, Jehova, Buddha, akárni meg végezi a feladatát.

Ahogy illik, mi is szépen készítettünk utitervet, de internetünk és autós töltőnk nem lévén, csak reménykedtünk, hogy a tablet nem merül le, amíg meg nem érkezünk. Kaptunk jó tanácsot is, hogy minél messzebb legyünk a német - osztrák határtól, így Magyarországtól is, mert ott kevesebb a magyar, és talán még nem utálják őket annyira. Bayern tele van. Sőt lassan több lesz a magyar, mint a született német. Lényegében mindenki oda megy, mert onnan nem olyan vészes km-ben az út Magyarországra. De mi nem terveztünk sűrű hazautat, így nem is okozott gondot, hogy messzebbre tervezzük az utat.

A férjem volt az, aki végül a várost kiválasztotta. Ugyanis elsőkörben városban gondolkodtunk mi is. Hiszen Bp.-en éltünk mindketten. És a már kint élők is azt mondták, hogy városban több a lehetőség. Bár Krisztián kőműves, így neki mindegy lett volna, hogy hol kap munkát. Én meg akkor még azt gondoltam, hogy a város élhetőbb.

Karlsruhéra esett a választás. Anno ez volt Baden - Würtenberg tartományi fővárosa - később Stuttgárt vette át ezt a címet -, és itt a legnagyobb a villamos közelekedés.  Buszjárat főleg a környező kisebb városokba jár. De jellemzően mindegyiket eléred villamossal is. Ugyanis egyedül álló módon, itt a villamosok a vonatsíneket is használják. Az is nagyon érdekes volt, hogy villamossal át lehet menni Franciaországba is. Mellesleg egy gyönyörű, pezsgő nagy város. Hiányzik. Mégsem éreztük magunkénak. Független attól, hogy megismertünk néhány nagyon kedves embert, akik segítettek, ugyanakkor olyanokat is, akik átvertek. Mégis örökké a szívünkben marad, mivel Zsigmond itt született.

Normál esetben a Budapest - Karlsruhe útvonal 981 km. Ha nem tévedsz el. Lázas gyerkkel hátul, 7,5 hónapos várandósan, mikor zsibbad mindened, sűrűn kell pisilned, nem öntheted magadba a kávét, mert figyelned kell a gyerekre, akkor igen megterhelő egyedül levezetni ezt a távot. Délután 4 kor indultunk. Reggel 8-ra értünk ki úgy, hogy leálltunk hajnalban egy órát aludni, mert már lecsukódott a szemem, és nem akartam az árokba futni. Mikor kiszálltunk a pályaudvarnál a kocsiból, és nincs akkora hasam, 100%, hogy fiúnak hittem volna magam. Úgy vágtunk neki a nagy kalandnak, hogy Krisztián beszél németül, én valamennyit angolul. Találtunk egy Mc'Donalds-ot, ahol lányos zavarunkban egy adag sültkrumplit sem tudunk venni. De Activitiben jó vagyok, így nagy nehezen rendeltünk 3 menüt. A főpályaudvarral szemben találtunk egy Hotelt, ahol szerencsénkre volt üres szoba.

Úgy érzem, néhány szóban illik bemutatkozni. Illetve bemutatni azt, hogy kiknek az életéről szól ez a blog.

Én 40. éves voltam idén máricusban. Két fiam van 7, és 3,5 évesek. Technikusi végzettségem mellé elvégeztem a MÚOSz Újságíró iskoláját, és egy Irodavezetői OKJ-s iskolát. A férjem 36. éves. Kőműves. Plusz a kutya.

2013. nyarán megfogalmazódott bennünk is, hogy el kellene hagyni az országot. Mert egyre rosszabb, egyre élhetetlenebb. Én az első fiam születése után, már nem kaptam állást. Egyrészt, mert akkor még egyedül neveltem a fiam, másrészt, mert bátor voltam, és jogi orvoslást kértem arra a törvénytelenségre, hogy várnadósan kirúgtak. Ezért egyik munkáltató szemében sem voltam a megfelelő irányítható robot. A férem, akkor már válófélben volt, és a magyar bíróság mindent elkövetett, hogy a helyzetünk nehezedjen. Mi pedig nem akartuk megvárni, hogy totálisan ellehetetlenüljünk, ezért meghoztuk azt a nehéz döntést, hogy hátra hagyva a családot, barátokat, neki vágunk a nagy ismeretlennek.

Mivel a férjem kisgyerek kora óta tanulta a németet, így kézenfekvő volt, hogy Németország felé vesszük az irányt. Én korábban elképzelni sem tudtam, hogy itt éljek, és megtanuljam a nyelvet, de Angliában semmi esélyünk nem lett volna, és ahogy annyi más magyarnak nekünk is itt volt ismeretségünk. Akikről azt hittük még akkor, hogy segítenek, ha elakadunk. 

A véglegesítés, hogy elhagyjuk az országot, 2013. decemberére érett be, és 2014. január 21.-én délután elindultunk. Felpakolva egy autót olyan dolgokkal, amiről akkor azt hittük, hogy fontosak lesznek. Egy lázasodó gyerekkel, egy kutyával, és egy 7,5 hónapos kisemberrel, aki akkor még csak úton volt a világ felé.